2017. július 24., hétfő

La vita é bella: néhány dolog, ami boldoggá tesz Olaszországban

Külföld tekintetében egészen biztosan Olaszországban jártam eddig a legtöbbször. Hiába a viszonylag sok visszatérés, továbbra sem tudom megunni az országot, az itteni hangulatot, amihez a látvány, az ízek, és az emberek mind-mind hozzátesznek valamit.


Egy barátnőmnek köszönhetően több alkalommal is voltam Rómában, a gimnáziumi barátnőimmel az érettségi-ünneplős, első saját szervezésű, komolyabb utunk is ide vezetett, de családdal is szerveztünk már ide tengerparti , vagy éppen autós körutazós nyaralást. Nemrég tovább bővíthettem a felfedezett olasz városok listáját: ezúttal Toszkánában barangoltunk egy kicsit. Ráadásul a húgomnak is ez volt az érettségi utáni, elég hirtelen, szinte spontán módon megszerveződött utazása, így mondhatjuk, hogy elég jó hagyományt teremtettünk ezzel, amit mindenkinek ajánlok átvételre.:)

Nekem a következő néhány apróság varázsol mosolyt az arcomra, és - hangozzon akármilyen giccsesen - melengeti meg egy kicsit a lelkem minden alkalommal:

A növények 


A mostani utazáskor akkor éreztem először, hogy ez az, megérkeztünk, amikor a Firenzéből induló busz ablakán kinézve megpillantottam a pineákat (vagy más néven - állítólag - mandulafenyőket). Az összetéveszthetetlen formájú fenyőkön kívül a sűrű bokrokban vagy fákon növő leander is az utcakép elengedhetetlen tartozéka, az utat szegélyező pálmafákra is jó ránézni, de a toszkán területeken a ciprust is felvettem a meghatározó növények listájára. Rómában sokadjára sem tudtam megunni a zölddel benőtt erkélyeket és szépen rendezett tetőkerteket - el is határoztam ott, hogy az álomházamba ilyen kell majd nekem.

Az utcák és a házak


A virágok a szűk, lehetőleg macskaköves utcákkal, és az őket szegélyező házfalakkal az igaziak. A terrakotta cserepekre, kőfalakra és vízfestmény hatású házakra a nap is máshogyan süt, én pedig imádom a narancsos napsütésnek ezt az árnyalatát.

Szökő- és ivókutak


A legtöbb helyen, amerre eddig jártam, szinte minden sarkon volt egy-egy ivókút, ami a kánikulában egyrészt életmentő, másrészt minden kút máshogy néz ki, és különösen szépeket vagy érdekeseket is lehet találni. Ugyanígy, minden város minden nagyobb tere tele van szökőkutakkal, de érdemes a kisebb, eldugottabb helyekre is bekukkantani, és közelebbről is megnézni az egyáltalán nem ipari, egyformára gyártott szökőkutakat.

Pizza


Azt hiszem, ehhez különösebb magyarázatot nem is kell hozzáfűzni. A mostani utazás második nagy, instant boldogságpillanata egy óriási, paradicsomtól illatozó pizzához köthető - ahogyan elém tették, éreztem, ahogy mosolyra húzódik az arcom. A legkisebb sarki szeletes pizzásnál is nagy valószínűséggel jobb pizzát kapunk, mint máshol a világon, az igazán jó helyeken pedig aztán főleg. Nincs ananász, nincs ketchup - kivéve, ha pont egy magyar társaság ül le a mellénk lévő asztalhoz... 

Kávé, fagyi


Ezzel a ponttal sem mondok szerintem újat. Olaszországban nincs olyan, hogy rossz kávé. Legalábbis jóval nagyobb energiabefektetéssel kell keresni, mint a legtöbb helyen. És bár szerencsére itthon is egyre több igazán jó fagyizó van, ahol ráadásul nem mértani pontossággal húzzák le 4 dekásra a gombócot, a kenős-lapátolós fagyi is itt az igazi.

A nyelv


Lehet, hogy ezt a pontot előrébb kellett volna hoznom, mert az olasz nyelv néha már önmagában képes jó kedvre deríteni. Gimnáziumban ez volt a második idegen nyelvem, és bár azóta az egyetemen próbálkoztam a franciával is, a két nyelv közötti hasonlóságok ellenére továbbra is az olasz felé húz a szívem. Sokkal könnyebben rááll a fülem és a nyelvem még úgy is, hogy nem vagyok profi és aktív használója, és egyszerűen minden jobban hangzik, ha olaszul mondják. A hangsúlyozásról és a gesztikulációról pedig ne is beszéljünk, az is legalább annyira benne van ebben az érzésben, mint a dallamos szavak.

Stílus


A "stílus" megfogalmazás kicsit leegyszerűsítő - nyilván itt sem mindenki a híres-neves olasz divatházak darabjait hordja, és nem néz ki úgy, mintha éppen most lépett volna ki egy magazinból. Az itthoni viszonyokkal összehasonlítva viszont nagyobb valószínűséggel fordulnak elő stílusos, elegáns, mégsem skatulyából kihúzott emberek. Öltönyös férfiak, akik beszaladnak egy gyors kávéra, idősebb bácsik újságot olvasgatva, csinosba öltözött nénik, akik a botot maguk mellé támasztva felülnek egy lépcsőre vagy épület szélére, és szoknyában-magassarkúban teljesen természetesen Vespán robogó nők. Erről jut eszembe, +1 pont a végére: a maga kaotikusságában is rendezett közlekedés...

Ennyi lett volna a mini boldogságadag mára - remélem, sikerült átadni valamit a hangulatból, ami engem elkapott. :)

2017. június 25., vasárnap

Digitális detox - internet nélküli tapasztalatok

Tavaly nyáron egy időre kényszerűségből megtapasztaltam a totális internet-nélküliséget, és azóta érik a fejemben a gondolat, hogy kéne erről írni egyszer. Ennek most jött el az ideje, a random nyugtató hatású olasz képekkel kiegészített tapasztalataimat ezennel megosztom.


A digitális méregtelenítés lényege, hogy azt az időt, amit felesleges kütyünyomogatással, Facebook-görgetéssel és Instagram-frissítéssel töltenénk, értelmesebb, "valódi" dolgokra fordítsuk, illetve valóban ki tudjunk kapcsolni, ne álljunk állandó készenlétben a 0-24-es elérhetőség nyomása alatt. A "bezzeg az én időmben" típusú megnyilatkozásokat kifejezetten nem szeretem, az internetet és a közösségi médiát sem démonizálnám, de tény, hogy könnyen eljön az a pont, amikor az életünk kellemes kiegészítője időrablóvá és akár frusztráció forrásává válik.

Én először Estée Lalonde videójában találkoztam a "digital detox" fogalmával, de most, ahogy kicsit rákerestem, kiderült, hogy természetesen nem ő volt az első, aki egy időre kiiktatta a digitális eszközöket az életéből. Paul Miller (újság)író például egy teljes évet töltött internet nélkül, az ő (elsőre talán kicsit meglepő, de szerintem józan ésszel teljesen belátható) következtetéseit ITT lehet olvasni, szerintem érdekes. Sőt, emberek fizetnek is azért, hogy digitális detoxikáló táborokban vegyenek részt.


Tavaly kicsivel több, mint tíz napot töltöttem Olaszországban egy családi nyaralás alkalmával szinte teljesen internet nélkül, mivel a szálláson és a környékén egyáltalán nem volt wifi. Tévénk volt, így nem zártunk ki minden elektronikai eszközt, de mivel nyaraltunk, nyilván nem voltunk odaszögezve a képernyő elé. A nyaralás ténye egyébként részben segített abban, hogy ne akarjunk egész nap az interneten lógni, hiszen nem azért mentünk, hogy egy házban üljünk, sok volt a néznivaló, több programot szerveztünk, mint egy átlagos itthon töltött héten, és a hivatalos ügyeket is igyekeztünk elintézni az utazás előtt. Ugyanakkor a távolság miatt jó lett volna kicsit lépést tartani az itthon és a világban történtekkel, és persze beszélgetni a barátokkal. Tíz nap szerintem nem kifejezetten kevés idő annak, aki minden nap használja az internetet, ennek megfelelően nem is ment teljesen természetesen a dolog.

A kezdetek

Pár órát egészen biztosan mindenki kibír internet nélkül, de utána azért jól esik legalább a tudat, hogy nap végén legalább gyorsan le lehet csekkolni, hogy történt-e valami. Csak a biztonság kedvéért... A személyes dolgok, üzenetek, stb. után jön a következő szint: hátha valaki valahova feltöltött valami érdekeset. Instagram, Twitter, Facebook, híroldalak, kinek mi. Én az Instagramot nézegetem az indokoltnál többször, amire egy rövidke jelenet is rávilágított:  a "kaland" elején, talán második nap a szállásunkon voltunk, éppen nem volt semmi program, csak heverésztünk, és a húgommal hosszú perceken keresztül a régi képeinket nézegettük a telefonjainkon, és csak görgettük, görgettük a régebbiekre... Nem vagyok rá büszke, de szerintem itt enyhe elvonási tüneteink jelentek meg, amit így próbáltunk enyhíteni. Viszont ezután már nem fordult elő, hogy ennyire feleslegesen nyomogassuk a mobilt.


Volt még pár kísérletünk a wifivadászatra, de a kis üdülővárosban csak egy hotel wifijére tudtunk csatlakozni. Az a jel pont arra volt elég, hogy lássam, hogy mit nem láthatok (percekkel később érkeztek értesítések, amik már nem töltődtek be és hasonlók), ezért én a saját nyugalmam érdekében nem erőltettem túl sokáig a dolgot.

A tizenegy-két nap alatt talán kétszer sikerült néhány üzenetet váltanom, bár az a pár perc inkább csak életjel adására szolgált.

Mivel töltöttem az időt?

Mivel nyaraltunk, a városnézés, strandolás és hasonló programok adottak voltak, eközben valószínűleg amúgy sem a bejövő üzeneteimre vagy mások által feltöltött képekre koncentráltam volna. A hosszabb programokon kívül is többször mentünk csak úgy sétálni és felfedezni a városkát - ezt persze itthon is meg lehet tenni, de megint csak: a nyaralás feelinghez ez amúgy is hozzátartozik.


Amikor viszont nem csináltunk semmit, végre tényleg olvastam, zavaró tényezők és egyéb digitális csábítások nélkül (két könyvet fejeztem be a végére), film- vagy sorozatnézés helyett pedig, ami után úgyis ott ragadtam volna még egy kicsit a laptopnál, délutánonként aludtunk, ha éppen otthon voltunk. Esténként néha megnéztünk egy filmet a tévében (így láttam például az egyik kedvencemet, az Életrevalókat olaszul, angol felirattal), olasztanulás néven néztem pár Mondj igent a ruhára-epizódot és egyéb könnyen érthető műsorokat, ha úgy adódott, reggel pedig bekapcsoltuk a zenecsatornát a készülődéshez (az olaszórák elfeledett kedvencének, Jovanottinak az egyik újabb slágere volt a number 1 a listán, de a Sofia című sikerszámmal is itt találkoztunk először, mielőtt egyszer csak itthon is meghallottuk a rádióban). Néha a híradó és az időjárás-jelentés is jól jött, ha éppen elkaptuk - ezenkívül az újságosbódéknál kiírt szalagcímekből tudtam nagyjából tájékozódni a világ dolgairól. Ezek az apró digitális hatások tehát inkább hozzátettek a pihenéshez, a fenti számokat meghallva valószínűleg még sokáig a hosszas szerpentinen való kocsikázások fognak eszembe jutni.


Mi hiányzott, mi nem?

Eleinte hiányzott, hogy átpörgessem a Facebookot és megnézzem a képeket Instagramon. Bár sok Youtube-csatornára fel vagyok iratkozva, sőt, rendszeresen nézem is őket - vagy háttérben, vagy teljes figyelemmel - ezt elég könnyen el tudtam felejteni, úgy voltam vele, hogy majd otthon kiválogatom azokat, amik tényleg érdekelnek, és "bepótolom" a lemaradást, ha tényleg nincs jobb dolgom. Azóta - bár nem iratkoztam le róluk - úgy vettem észre, hogy amúgy is egyre kevesebb videó és videós tud tényleg lekötni.

Kicsit később elhalt a telefonért nyúlós reflex, és amikor véletlenül találtunk wifit (ittunk egy kávét, hogy használhassuk a mosdót, ez már csak a ráadás volt), bebizonyosodott, hogy ezen a téren tényleg nem maradtam le sok mindenről. Hosszabb cikkeket amúgy sem akartam út közben olvasni, otthon meg ugye nem volt rá lehetőség, plusz a különböző híroldalakra nekem nem terjed ki a függőségem, tehát arról is viszonylag könnyen lemondtam, hogy a legfontosabbakon kívül pár napig a világ szörnyűségeiről tájékozódjak. (Bár utána igyekeztem pótolni, ha már pár napon belül éppen a "nemzetközi kapcsolatok szakértőjévé" avattak...)


Ami viszont egyértelműen hiányzott, az a barátaimmal való kapcsolattartás lehetősége (és nyilván fordítva a családdal, ha nem velük lettem volna éppen). Amikor egy városban vagyunk, akkor is előfordul, hogy napokig, akár hetekig nem beszélünk (vagy hogy a napok is heteknek tűnnek). Nyilván a legjobb a személyes találkozás, de ha erre ideiglenesen nincs lehetőségünk, még mindig jobb, ha legalább chaten tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, hogy mi van a másikkal. Nem hiszem, hogy kevesebb beszédtémánk van akkor, amikor napi internetes kapcsolat után találkozunk élőben, mint amikor hosszú kihagyás után. Persze (vagy nem tudom, ez mennyire persze) nem az "akárhol vagy, azonnal válaszolni kell"-fajta, amúgy nem sürgős üzenetváltásokat hiányoltam elsősorban (hopp, itt egy dóm, egyik szemmel nézzük csak azt a szobrot, másikkal meg pötyögjünk gyorsan egy válasz-smiley-t), hanem amikor mindketten elérhetőek vagyunk, és valóban beszélgetünk. Szóval ez hiányzott, nem is mindenről értesültem elsőkézből vagy azonnal, de szerencsére utána bepótoltuk személyesen.


Itthoni alkalmazhatóság

Megtehettem volna, hogy itthon is tartok wifimentes napokat, vagy mondjuk egy meghatározott időpont után este már nem kapcsolom be a telefont és a laptopot, de őszinte leszek, nem tettem. Amikor úgy érzékelem, hogy egy órán belül már (túl) sokadszor nyúlok a telefonom után minden különösebb ok nélkül, akkor kikapcsolom rajta a wifit, könnyen elérhető távolságon kívülre helyezem, és rendet rakok, elmegyek futni, vagy más olyan tevékenységet végzek, ami segít kizökkenteni az állandó készültség és frissítgetés ördögi köréből, és segít elindítani fizikailag is valami konstruktívabb cselekedet irányába.


Pár hónapja egyébként kevesebb mobilnettel kell gazdálkodnom, amit nem is tudok mindig beosztani. Egyszerűen hozzászoktam, hogy mindig van lehetőségem használni. Amikor elfogyott, volt, hogy jól jött volna mondjuk a térkép, vagy valamiért tényleg nyilvános wifit kellett vadásznom, de szerintem bőven túlélhető az utazás időtartama telefonnyomkodás nélkül. Mindenki kibírja, ha csak otthon mondom el, ami hirtelen az eszembe jutott, vagy ha tényleg fontos, egy gyors hívással elintézhető. A metrón amúgy is kifejezetten szeretek könyvet olvasni, de ha elkezdem nézegetni a telefonom, elolvasok egy-két cikket, megnézek pár képet, máris eltelt az idő, amit fordíthattam volna másra is. Egy irányba általában negyed órát utazom, sokszor le tudok ülni, tök kényelmes, más dolgom úgysincs, és sok kicsi sokra megy alapon az elmúlt években jó sok könyvnek a nagy részét a napi utazás alatt olvastam ki (vagy éppen rövidebb tanulgatásra, ismétlésre használtam ezt az időt).


Egyébként nem hiszem, hogy a tömegközlekedés közbeni telefonbámulás jobban elidegeníti az embereket, mint az újságba vagy könyvbe való belemerülés. Viszont az alibi-mobilozás kicsit más tészta: főleg az egyetemen vettem észre, hogy sokan (és bizony van, hogy sajnos én is) a telefonjukba merülnek órák előtt, és nem feltétlenül azért, mert dolguk van. A franciatanár (tündéri néni, de nem jóságos nagymamásan, hanem van egy karakteres stílusa) meg is jegyezte egyszer, hogy régen a termekben el sem lehetett csitítani az ifjúságot, olyan hévvel beszélgettek, most meg hullacsöndre lép be az ajtón. Jó-jó, nyilván nem minden társaságra és nem minden alkalomra érvényes ez, de a saját tapasztalataim alapján tényleg létezik ez a viselkedés, aminek ha nem is az a célja, hogy ne szóljanak az emberhez, könnyen kiválthat ilyen hatást. Ez pedig olyan helyzetben, ahol hasonló érdeklődésű emberek ülnek egymás mellett, és akár közösség is épülhetne, nem biztos, hogy szerencsés.

Konklúzió

Nincs baj az internettel és a közösségi médiával, amíg nem minden arról szól az életedben, és nem egy teljesen más életet kreálsz magadnak az online felületeken, hanem a valós életed egy (választott) részét osztod itt meg. Fényképezz bátran, de ne pusztán azért, hogy legyen mit megosztani, lehetőleg azon nyomban.


Aki aktívan használja a kütyüit, és néha úgy érzi, hogy túlhasználja őket, vagy túlságosan függ tőlük, próbálja ki a digitális detoxot. Szerintem ezt nyáron könnyebb megtenni, amikor több (szabadtéri) programot lehet szervezni, tehát itt az idő! Nem kell hetekre eltűnni az online térből, néha már az is segít, ha út közben, programok alatt nem használod a mobilodat, és miközben szemtől szembe beszélgetsz valakivel, nem chatelsz lopva az asztal alatt mással (másokkal). Ha hosszabb távon gondolkodsz, lehet, hogy a nagy unalomban végre lesz időd az addig félresöpört dolgokra, például sportolni, kipróbálni egy új receptet (a polcon szomorkodó papíralapú szakácskönyvből például), nekiállni egy diy-projektnek, új helyeket felfedezni, vagy éppen kicsit többet és jobban aludni. Ha elég sokáig bírod, és átlendülsz a kezdeti nehézségeken, lehetőleg nem is az lesz az első gondolatod a végén remegő kezekkel, hogy ide nekem a telefont, hanem talán tényleg kitisztul és megpihen egy kicsit a rengeteg információ megszűrésében elfáradt agyad.

Ti melyik csoportba tartoztok:
szükségesnek érzitek/szívesen megpróbálkoznátok a digitális elvonással; 
nem akartok és nem is tudtok internet nélkül élni; vagy 
nincs szükségetek megvonásra/nem érzitek magatokat függőnek?

2017. június 18., vasárnap

Duna-parti ebéd a Kompházban

Itt a nyár, mindenhol megtelnek a kiülős helyek, és a pihenésre vágyók között újra egyre népszerűbb célpont a Duna-part. Nem feltétlenül van szükség külföldi luxusnyaralásra ahhoz, hogy egy kicsit feltöltődjünk, és ráhangolódjunk a nyárra. Budapesten is bőven találni olyan helyeket, ahova ki lehet mozdulni, sétálni, nézelődni, ücsörögni, és enni-inni egy jót jó társaságban vagy egyedül.

A mindenki által ismert Római-parton és a Kopaszi gáton túl is van élet a Duna mentén: Csepelen például emeletes buszból kialakított büféknél lángosoztunk, a múltkor Budafokon járva pedig egy halas helyen, a Kompházban ettünk.


A kiírás szerint ez a sült hal helye, de mondhatnánk úgy is, hogy a biciklisek helye, akik sült halra vágynak. A környéken elég jól kiépített a biciklis infrastruktúra, és ezt sokan ki is használják. Több nagyobb családi és baráti társaság ült a szomszédos asztaloknál, és sokan érkeztek biciklivel. Rajtuk kívül gyerekeket és kutyákat is szívesen látnak, nem meglepő hát, hogy vasárnap késő ebédidőben szinte tele volt a hely. Szerencsére azonban többszintes a kerthelyiség/udvar, és az első visszahökkenés után lent találtunk szabad asztalt.



Az előbbiből következik, hogy az alapból elég hosszú sorbanállás után még viszonylag sokat kellett várni, hogy elkészüljön az étel. Addig viszont kellemes árnyékban lehet üldögélni, beszélgetni, vagy lesétálni a saját, rövidke partszakaszhoz.




A kínálatban a különböző sült halak mellett (hekk, pisztráng, keszeg, kagyló, tintahal és ropogósra sütött apróhal) többek között rántott sajt, grillhúsok, savanyúságok és palacsinta található. Mi hekket, apróhalat, saslikot és rántott camembert-t kértünk, köretnek sült krumplit és kovászos uborkát, mellé pedig almafröccsöt ittunk. Az adagok nem óriásiak, de nem maradtunk éhesek utána, és mindennel elégedettek voltunk.



Városi felfedezőtúra alkalmával (nekem Budafok már szinte kirándulásnak számított, soha nem járok arra) vagy ha csak véletlenül a közelben jártok, mindenképpen ajánlom. Én pedig már azon gondolkodom, hogy milyen hasonló helyre kéne legközelebb elmenni...

2017. június 14., szerda

OUTFIT / Pécsi libbenős

Nemrég a család lányai előnyaraltunk egy kicsit, és ennek keretein belül ellátogattunk Pécsre is. Ez az egyik kedvenc magyar városom, a mediterrán hangulata hozzám nagyon közel áll, imádom a kis utcácskákat, parkokat, és a Zsolnay-porcelán tetőcserepeket. Bár csak egy-egy napokat töltöttem itt eddig, most pedig éppen csak pár órát, hosszabb távon is kellemes, élhető városnak tűnik. 

A képek háttereként szolgál, de a középpontban most nem a város, hanem két ruhadarab áll: az egyik kedvenc tavaszi-nyári felsőm, aminek a fodraitól és apró virágaitól valamiért szinte mindig jobb kedvem lesz, illetve egy új szandál. Soha nem voltam az a sima hétköznapokon, csak úgy magassarkúban tipegő fajta - egyrészt nem vagyok kifejezetten alacsony, másrészt akármennyire is szeretem a szép dolgokat, első a kényelem. Az előbbi szerintem senkit nem kell, hogy visszatartson a magassarkútól - ha tetszik és jól érzed magad benne, akkor ne zavarjon, hogy pár ember fölé magasodsz egy kicsit - de ha egész nap fájós lábbal botladozom, attól nem leszek magabiztosabb. Éppen ezért mindig nagyon reménykedem, hogy ha egy magassarkú a boltban kényelmes volt, az utcán is az lesz, és valóban fogom és tudom is hordani. Nos, ez a szandál a CCC-ből eddig jó vételnek tűnik - Pécs dimbes-dombos utcáit és macskaköveit legalábbis simán bírta, és fel sem törte a lábamat. Hurrá!







2017. június 11., vasárnap

Sorozatajánló 2. / This Is Us, A mi kis falunk, +2 extra

Eltelt pár hónap az előző sorozatajánló óta, ismét egy vizsgaidőszak végén járunk, én pedig azóta megint láttam egy-két sorozatot, ami megfogott, és másnak is ajánlanám.










This Is Us

A This Is Us/Rólunk szól elég nagy visszhangot kapott az év elején, miután az amerikai premierhez képest pár hónap csúszással már nálunk is adták a tévében. Az utóbbi idők legjobb drámasorozatának, sallangoktól mentes, bátor, különleges, szívhez szóló és szívet melengető történetként harangozták be, amely valóban rólunk szól. Nagy szavak ezek, de egy részük valóban megfelel az igazságnak.


A történetről nehéz úgy beszélni, hogy ne rontsam el az ügyesen felépített első rész poénját. Négy azonos napon született, különböző élethelyzetben lévő, különböző foglalkozású, különböző problémákkal küzdő ember életébe pillanthatunk bele. A csavar az epizód végén kiderül, addigra viszont már megismerhetjük a szereplők életének egyes darabkáit, és ez már önmagában megteremti a kíváncsiságot a folytatásra. A csavar kimondása egyrészt enyhíti az addig fennálló enyhe feszültséget, ami addig a levegőben lógott, az a helyére kerül, másrészt pedig szinte röpít tovább a következő epizódra, nem kell sokat várni, hogy magával ragadjon.

Műfaját tekintve dráma, de szerintem egyértelműen a feelgood fajtából. Nem sötét, nem okoz álmatlan éjszakákat, nem taszít depresszióba. Párszor könnyet csalt a szemembe, de a családi drámákat és az egészet áthatja a szeretet, és a remény érzete. Erre szokás a szívmelengető jelzőt használni.  Nyálasan hangzik? Nos, igen, természetesen a sorozat az érzelmek mellett nem nélkülözi az érzelmességet és ezzel párhuzamosan egy-két hatásvadász monológot, illetve jelenetet sem. Éppen ezért inkább eredeti nyelven ajánlanám, ha lehet választani - valahogy magyarul néhány párbeszéd vagy monológ már "túl sok", természetellenesebb, mint angolul.

A valódi problémákon és a mindent átívelő szereteten kívül a humor is kiemelkedő szerepet kap - legalább annyiszor nevettetett meg, mint ahányszor elérzékenyültem - valamint meglepetésekből sincs hiány. Az évadot átívelő rejtélyt (mert az is kialakult) kicsit sokáig húzták, és az alapkoncepciónak és felépítésnek hála (amiről igyekeztem nem beszélni) nincsenek is rákényszerítve, hogy ne húzzák még tovább. Mindenesetre én várom a második évadot, remélem, hogy sikerül tartaniuk a színvonalat.

A mi kis falunk

Kicsit kakukktojás ez a sorozat, nem nagyon szoktam "direkt vicces", minden mélységet nélkülöző (főleg magyar) filmeket vagy sorozatokat nézni. A mi kis falunk viszont tökéletes szórakozást nyújtott, nagyon jókat nevettem rajta.


A történet egy kicsi magyar "zsákfaluban", Pajkaszegen játszódik - a falu és a falulakók felettébb eseménydús mindennapjait ismerhetjük meg általa. A szereplők abszolút kétdimenziósak, nincs kidolgozott lélekrajzuk, csak a karakter számít. Ilyen például az uniós pénzeket elcsaló polgármester, a buzgó asszisztense, a mindenkinél több üzleti érzékkel rendelkező kocsmárosnő, a jóképű pap, akiért odavannak a falu asszonyai, az ügyefogyott, de elhivatott és túlbuzgó rendőr, a folyamatosan részeg, munkában megszakadó közmunkások, és persze a pálinkával és ingyen gulyáslevessel megvesztegethető szavazópolgárok - elszórtan néhány, a helyi viszonyokhoz képest értelmes lakossal kiegészülve.

 A történet nem vezet sehova, egy-két romantikus szálon kívül nincs íve a cselekménynek, tehát ezt nem azért jó nézni, hogy ki lehessen beszélni, mi történt az utolsó epizódban, és vajon hogyan fognak viselkedni a szereplők. A humor viszont működik, a célját eléri. Mindenki a világtól elzárt falu javát akarja - vagy néha talán inkább a sajátját. Az apróbb-nagyobb belviszályok során a való életből ismert, lesarkított helyzetek komikuma adja a fő humorforrást, a csetlés-botlás ennek csak egy része, nem öncélú. A karakterek, viszonyaik és cselekedeteik is az életből merítenek, gyakran groteszk módon átültetve a sorozatba a valóságot.

Ha valaki egy kis nevetésre vágyik egy laza, rövid sorozaton keresztül, nézzen bele!


A fenti két sorozaton kívül kettőt néztem/nézek még mostanában: a Casual-t (Alkalmi), és az Egynyári kalandot. Ezekről nem írok hosszabban, de egy-egy bejegyzést azért megérnek.

A Casual alaphelyzete szerint egy nő a válása után az öccséhez költözik a tinédzser lányával. Minden sorozatismertető az öcs alkalmi kalandjait emeli ki konfliktusforrásként, de elég hamar kiderül, hogy az a legkisebb gond, és igazából az egész család alapjaiban van elrontva, több generáción keresztül. A This Is Us-zal szemben ez a felszínen nem a drámára épít - pár részen keresztül még úgy is tűnik, hogy iszonyatosan felületesek a szereplők és a problémáik. Aztán kiderül, hogy olyan mélyen vannak, ahonnan már nehéz kimászni, és innentől kezdve nekem az egészet áthatja a reménytelenség, a szenvedésük és a szomorúság,  hiába próbálják lazán, néhol humorosan eladni a dolgot. Most fut a harmadik évad, de még nem tudom, hogy folytatom-e.

Az Egynyári kalandba pedig két éve, amikor az első évadot adták, direkt bele sem néztem, mert a plakát alapján tipikus tinihülyeségnek tűnt. Tulajdonképpen az is, de vállalhatóbb, mint ahogy először gondoltam. Röviden, tömören összefoglalva hat érettségi után álló fiatal balatoni nyarát követhetjük végig hat részen keresztül. Természetesen tele van az egész "tetszünk egymásnak, de nem valljuk be" típusú nyilvánvaló eseményekkel, konfliktusokkal és félreértésekkel, de laza, nyári hangulatot ébresztő sorozatként szerintem élvezhető. A második évadban is bőven maradtak hibák, kellemetlen párbeszédek, jelenetek (sőt, egy egész cselekményszál úgy, ahogy van), viszont néhány színész természetesebben játszik azóta, és vannak kifejezetten jó karakterek, illetve vicces részek is. És hát a Balaton... Guilty pleasure-szint, de ha bármelyik nyáron újra adják, nem kell rögtön elkapcsolni.


Ha ismeritek valamelyiket, hozzászólásban várom róla a véleményeteket, illetve további ajánlások is jöhetnek! :)

2017. június 5., hétfő

Nyári lábápolás alapfokon

Végre itt a szandálszezon, amit minden tavasszal alig várok, viszont ez azt is jelenti, hogy nem lehet tovább rejtegetni a lábakat. A lábápolás, sarokreszelés, otthoni pedikűr, vagy hívjuk, ahogy akarjuk, nekem nem a kedvenc "szépségrituálém", nem szoktam mindenféle illóolajos vízben áztatni a lábam, miközben maszkkal az arcomon relaxálok. Inkább olyan feladatként tekintek rá, amit meg kell csinálni, lehetőleg minél gyorsabban és hatásosabban. Ezért arra gondoltam, hogy két szandálos outfit-poszt között mutatok pár eszközt, amivel egészen jó eredményt lehet elérni otthon is.


Akármilyen sarokreszelő eszközt választunk, érdemes nem a száraz bőrt karistolni vele, hanem a legalább pár percig áztatott, kicsit megpuhult bőrön használni.

Egy-két éve nagy újdonság volt a Scholl elektromos, pörgő fejes talpreszelője, és nekünk is van ilyenünk. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy megéri az árát, önmagában használva szerintem nem igazán tud elbánni egy durvább bőrkeményedéssel, hiába ígéri ezt. Viszont a DM saját márkás, kétoldalú kézi sarokreszelőjét remekül kiegészíti, együtt sokkal hatásosabbnak érzem őket, mint külön-külön.

A Balea sarokreszelő egyik oldala durva fém reszelő, a másik pedig egy finomabb csiszoló. A durva oldallal fel lehet lazítani és lereszelni a bőrkeményedést, a másikkal pedig lecsiszolni, elegyengetni a durva éleket.

Én ezután szoktam használni az elektromos sarokreszelőt, amivel még tovább tudom finomítani a talpam felületét. Kicsit türelemjáték, amíg nem csak a legfelső réteget távolítja el, de második lépésként, nem túl problémás lábra vagy karbantartásként jól beválik, egyszerű a használata.

Az elhalt bőrréteg eltávolítása után legalább annyira fontos a krémezés is, hogy sima és puha felület maradjon a  folyamat végére, ne karistolósan száraz. Erre akármilyen sűrűbb krém megfelel, én az Avon Planet Spa afrikai shea vajas láb-és könyökápoló krémét használom már évek óta, ha szükségét érzem. Krémezés után zoknit húzok legalább addig, amíg beszívódik a krém - ez olyan apróság, ami bármelyik krém bőrpuhító hatását megnöveli.

Nemrég viszont az Avon Foot Works sarokpuhító krém személyében találtunk egy kevésbé ragacsos, nem túl nehéz lábápoló krémet, amit ezért talán kellemesebb nyáron használni. Ezt sem kenném fel közvetlenül indulás előtt, annál azért hosszabb a beszívódási ideje, de valóban nagyon jól puhítja a bőrt. AHA-savat és ureát tartalmaz, mindkét összetevő hidratáló és hámoldó hatású.

Végül, a szépen kilakkozott lábköröm is hozzájárul az esztétikus megjelenéshez. Valamilyen okból kifolyólag lábon jóval tovább tart minden körömlakk, erre viszont rá is lehet segíteni. Érdemes egy kicsivel több időt rászánni a festésre, és alap- , illetve fedőlakkot is használni, mert tartósabbá, és egyben profibb kinézetűvé is teszi a végeredményt. Én alaplakknak most a Catrice Volumizing Ridge Filler lakkot használom, ami azért tetszik a többi eddig próbálthoz képest, mert tényleg egy perc alatt megszárad, és már lehet is festeni rá a következő réteget. Nem tükörfényes alapot ad, csak természetes, egészséges "körömfényt", és az ígérete szerint feltölti a kis barázdákat. Befejezésként a gélhatású lakkok fedőlakkjait szeretem most legjobban. Ilyen már szinte minden körömlakkot gyártó márka kínálatában található, szuperfényessé, és még egyenletesebbé teszi a körmöket.

2017. május 29., hétfő

OUTFIT / A virágos nadrág

Eredetileg kettő az egyben, egy nadrág - két outfit típusú posztot szerettem volna csinálni, ami megmutatja, hogy nagyjából hogyan képzeltem el a vásárláskor ezt a virágmintás, elég feltűnő nadrágot különböző stílusokban. A "laza" képek végül sajnos nem készültek el, de a csinosabb összeállítást sikerült megörökíteni.


Évek óta tetszenek az egyenes szárú vagy cigarettaszabású nadrágok, de sajnos a legtöbb nem kompatibilis a vádlimmal. Ezt a darabot a budaörsi Mango Outletben találtam, és szerencsére nem feszül sehol, a vádlimon sem. Az pedig, hogy viszonylag magas derekú, és egy beépített, a nadrág anyagából készült öv is tartozik hozzá, külön tetszik - szerintem sokkal előnyösebb ez a fazon, mint az alacsonyabb derékvonal. Teljes áron egyébként nem valószínű, hogy megveszem, mert az anyaga eléggé  műanyagos (a legnagyobb melegben nem ezt fogom hordani), de egyébként tetszik és jól kihasználható, tehát az akciós árát simán megérte. Jó példa arra, hogy miért éri meg néha kinézni az outletekbe ahelyett, hogy divatdarabokra egy vagyont kiadnánk az "eredeti" fast fashion boltokban.


A vékony pántos, sifonszerű anyagú felsők - főleg ez a fehér - számomra abszolút alapdarabnak számítanak. Jó pár oldalt (és évet) vissza kell pörgetni a blogon, de nem ez a mostani az első alkalom, hogy posztban is szerepel. Betűrve, kint hagyva, farmerhoz, nadrághoz, szoknyához, blézerrel, kardigánnal, farmerdzsekivel, önmagában, színes vagy monokróm darabokkal, és bármilyen kiegészítővel működik, szinte gondolkodni sem kell rajta.

Végül pedig a szandálról: még egy olyan darab, ami nem új, és mielőtt megtaláltam, már régóta szerettem volna hasonlót. Azt hiszem, két éve vettem a Tescoban egy leárazás során 1500 forintért (bizony), és milyen jól tettem. Igaz, hogy nem hordom nonstop, és akkor sem egész napokra, de így még mindig bírja. A sarka teljesen kényelmes, és ha ez tönkremegy, lehet, hogy megpróbálok keresni egy jobb minőségű, gyakrabban is hordható alternatívát, mert szerintem rengeteg ruhához illik ez a fazon.