2017. október 3., kedd

Instagramos összefoglaló

Korábban nem szenteltem még külön bejegyzést az instagramos képeimnek, de az elmúlt egy-másfél hónapban elég sok kép felkerült oda, amiket úgy gondoltam, összegyűjtenék és (újra) megmutogatnék itt is, ezzel egy kis betekintést engedve a mindennapjaimba.

Kicsit döcögősen indult a kapcsolatom a biciklimmel, de elég hamar megszoktuk egymást. :)


Holland vidék-kirándulás: Volendam és Zaanse Schans



Még mindig van egy enyhe megszállottságom a szép épületekkel, azokból pedig itt nincs hiány.  Fényképezem őket lelkesen, és meg is osztok belőle, amennyit nem szégyenlek...







Talán a holland gasztronómia csúcsa a stroop wafel, amiben két vékony ostya között ragadós, nyúlós, kicsit fahéjas cukorszirup van. A frissen készült ezerrel jobb, mint a bolti, de végszükségben az is megteszi. ;) Népszerűségét tekintve olyasmi ez, mint nálunk a Túró Rudi, kivéve, hogy ez nem csak a helyieknek, hanem a külföldieknek is ízlik.


A nyárzáró sütizésnek így vagy úgy, de minden évben meg kell lennie.
Leidenbe is ellátogattam, tündéri város - ez itt az egyetem épülete.

Remélem, tetszett ez a képes beszámoló, akár még rendszer is lehet belőle.
Addig is, Instagramon @f_bori néven követhettek, ha van kedvetek. :)

2017. szeptember 16., szombat

RECEPT / Sült zöldséges tészta

Az elmúlt pár hétben (kicsit furcsa kimondani, de tulajdonképpen lassan már egy hónapban) magamra főzök, és eddig eléggé élvezem is. Igyekszem a tészta+üveges szósz kombón túlra is elmerészkedni, és szerintem jól csinálom. Olyan ételeket próbálok kitalálni, amiket egyszerűen el tudok készíteni, egy személyre is megéri megcsinálni, változatosak, és okosan be tudok hozzájuk vásárolni. Az egy alapból és maradékokból többféle étel elkészítésének eredménye ez a zöldséges tészta is. Talán emlékeztek az egyik kedvenc comfort foodomra, a mézes-fűszeres sült zöldségekre - annak az ötlete adta most a kiindulópontot.

Hozzávalók:
  • süthető zöldségek, pl. répa, cukkini, kaliforniai paprika, stb.
  • olívaolaj
  • só, bors, egyéb fűszerek, pl. rozmaring, bazsalikom, fokhagyma
  • tészta
Elkészítés:

A megtisztított zöldségeket nagyjából azonos méretű, nem túl nagy darabokra vágom, és egy megfelelő méretű jénai tálba vagy tepsibe teszem. Meglocsolom olívaolajjal, sózom, borsozom, és ízlés szerint fűszerezem, majd az egészet összeforgatom egy kicsit, hogy mindenhova jusson mindenből. 200 fokra előmelegített sütőben a választott zöldségek elkészülési idejétől és a darabok nagyságától függően kb. 30-40 perc alatt megsülnek. Néha érdemes ránézni, esetleg forgatni rajta egyet.

Amíg a zöldségek sülnek, kifőzöm a tésztát.

Ha mindkét alkotóelem elkészült, már csak össze kell őket forgatni, és készen is van az étel. Tetszés szerint tartalmasabbá lehet tenni hozzáadott csirkedarabokkal vagy tonhallal is, de önmagában is finom. Én most ez utóbbit, illetve kukoricát tettem még bele utólag. A zöldségen lévő olívaolaj pont jól körbeöleli a tésztát, ezért bár külön szósz nincs rajta, nekem egyáltalán nem volt hiányérzetem. Szerintem akár hidegen, tésztasalátaként is fogyasztható, ha marad belőle másnapra.


Ami a további posztokat illeti, a menütervezés, meal planning illetve meal prepping témakörében vannak még gondolataim, ezért lehet, hogy kicsit felhalmozódnak a kajás témák - remélem, nem bánjátok. :)

2017. szeptember 8., péntek

Villámgyors ebédvariációk kuszkusszal

Még áprilisban kezdtem el írni a kuszkusz dicsőítését, aztán ha nem is teljesen hirtelen, de eljött a nyár, és kicsit aktualitását vesztette a téma. Most azonban, a tanév kezdetével újra előtérbe kerül a "mit egyek napközben" kérdés, így hát előkerülhetett a poszt az asztalfiókból.

Nem receptet fogok megosztani, hanem egy ötletet, amit tetszés szerint tovább lehet gondolni. Ez a rizsnél és krumplinál kevésbé népszerű köret, ami valójában egy durumbúzadarából készült tésztaféle, engem számtalanszor megmentett már a rohanós napokon. Amikor nincs otthon elvinni való ebéd, és tudom, hogy nem lesz időm vagy kedvem kimenni ebédelni, mégis valami normális ételre vágyom, gyakran választom a kuszkuszt. 10 percen belül elkészül, igazából főzni sem kell, és a felhasználásának csak a képzelet vagy a hűtő tartalma szab határt.

A főzés nélküli elkészítéshez annyi forrásban lévő vízzel öntöm le a kuszkuszt, hogy rendesen ellepje (a kétszeres mennyiség szabálya nagyjából itt is működik), megsózom, elkeverem, és 5-10 percig lefedve állni hagyom, hogy magába szívja az összes vizet és megpuhuljon. Semleges íze miatt ízlés szerint bármivel lehet párosítani és fűszerezni, ráadásul hidegen is finom, ami miatt még sokoldalúbb.

Íme néhány lehetséges felhasználási mód:
  • sült vagy szószos húsok mellé egyszerű köretként
  • salátába keverve, hogy tartalmasabb legyen
  • egytálételként, például paradicsomszósszal összeforgatva és sült zöldségekkel
És hogy mi illik hozzá?
  • csirke/tonhal/fetasajt/gomba
  • cukkini/padlizsán/paradicsom/kaliforniai paprika/kukorica/rukkola
  • friss zöldfűszerek

Az én ízlésem és a már bevált párosítások alapján nekem ezek jutottak eszembe, de kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan készíti el, milyen variációkat tudtok elképzelni!

2017. augusztus 26., szombat

Én és a blogolás / life update-féleség

Más blogokon nem különösen szeretem a magyarázkodós, "miért nem írtam, miért nem voltam aktív blogger az elmúlt időben" típusú posztokat. Ha valaki hobbiból ír, nem ebből akar megélni, és esetleg nincs is óóriási követőtábora, akkor szerintem néha simán, minden magyarázat nélkül belefér egy kis pihenő. Mégis, talán pár embernek a legközelebbi ismerőseimen kívül is feltűnt, hogy kicsit tényleg eltűntem innen mostanában.


Mindig is szerettem csinálni a blogot, akkor is, amikor senki nem olvasott, és ez most sincs másként. Sőt, a tavalyi év közepe-vége óta talán még jobban élvezem, a bejegyzések nagy részére büszkébb vagyok, és bátran felvállalom, hogy igen, van egy blogom - és olvassa nyugodtan bárki, akinek tetszik. Lassan teljesen ismeretlenek is elkezdtek rámtalálni és olvasni, aminek szintén nagyon örültem.

De akkor mégis mi történt? Júniusban különösen nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a blogolásba - élveztem a nyarat, programokat csináltam, és közben szinte maguktól jöttek az ötletek, hogy ezeket és egyéb élményeket hogyan lehetne átültetni képes-szöveges, mások számára is élvezhető formába - és ezeket az ötleteket meg is valósítottam.

Aztán nem teljesen úgy alakult a nyár, ahogyan én azt eredetileg elterveztem. Aki nem ismeri a sztorit, ennél a pontnál ne essen kétségbe - semmi katasztrofálisra vagy drámaira nem kell gondolni, sőt. Néha kellemes dolgok is történnek váratlanul. Jól éreztem magam, és eltolódtak kicsit az arányok; a szabadidőm azon részét is mással töltöttem, amit egyébként csak magamra, és ezen belül például a blogra szoktam fordítani. Néha ugyan hiányzott az "alkotás" folyamata, ilyenkor keresgéltem, hogy mi az, ami aktuálisan foglalkoztat, és másokkal is megosztanám. De az idő nagy részében elégedett voltam a körülöttem zajló történésekkel és valós élményekkel, még akkor is, ha emiatt ideiglenesen háttérbe szorult az egyik hobbim.

És hogy mi lesz ezután? Remélem, ennyiből már kiderült, hogy ez itt nem a könnyes búcsú pillanata, nem tervezem abbahagyni az írást. Viszont az sem biztos, hogy minden rögtön visszazökken a régi kerékvágásba - elég nagy változás történik ugyanis éppen az életemben, ami miatt még nem tudom, hogy mikor és milyen posztok fognak születni. Bár az első sorokat még több mint egy hete otthon, Budapesten gépeltem le, a további bekezdéseket már Amszterdamban fogalmaztam meg. Amszterdamban, ahol a következő félévet fogom tölteni Erasmus-szal. Nyilván sok újdonsággal jár egy ilyen kaland, amihez hozzá kell szoknom legalább valamennyire, hogy aztán esetleg ide is fel tudjam dolgozni a megfelelő témákat megfelelő formában.

Azt hiszem, elég sok minden belefér a blog a keretei közé, de igyekszem az eddigiekhez hasonló vonalon maradni. Annyi biztos, hogy nem fogok személyes beszámolókra váltani - arra majd lehet, hogy létrehozok egy külön platformot, egyelőre nem tudom, hogy azt lenne-e kedvem rendszeresen írni - bár olvasói részről talán lenne rá igény (na jó, biztosan tudom, hogy néhányan örülnének neki). Ennek ellenére, illetve emellett arra is elég nagy az esély, hogy lesznek Amszterdammal, egyedül éléssel, külföldön tanulással, főzéssel stb. kapcsolatos dolgok, de majd meglátjuk. Ki fog alakulni. Addig is, néha nézzetek rá az oldalra, hátha megéri!


2017. július 24., hétfő

La vita é bella: néhány dolog, ami boldoggá tesz Olaszországban

Külföld tekintetében egészen biztosan Olaszországban jártam eddig a legtöbbször. Hiába a viszonylag sok visszatérés, továbbra sem tudom megunni az országot, az itteni hangulatot, amihez a látvány, az ízek, és az emberek mind-mind hozzátesznek valamit.


Egy barátnőmnek köszönhetően több alkalommal is voltam Rómában, a gimnáziumi barátnőimmel az érettségi-ünneplős, első saját szervezésű, komolyabb utunk is ide vezetett, de családdal is szerveztünk már ide tengerparti, vagy éppen autós körutazós nyaralást. Nemrég tovább bővíthettem a felfedezett olasz városok listáját: ezúttal Toszkánában barangoltunk egy kicsit. Ráadásul a húgomnak is ez volt az érettségi utáni, elég hirtelen, szinte spontán módon megszerveződött utazása, így mondhatjuk, hogy elég jó hagyományt teremtettünk ezzel, amit mindenkinek ajánlok átvételre.:)

Nekem a következő néhány apróság varázsol mosolyt az arcomra, és - hangozzon akármilyen giccsesen - melengeti meg egy kicsit a lelkem minden alkalommal:

A növények 


A mostani utazáskor akkor éreztem először, hogy ez az, megérkeztünk, amikor a Firenzéből induló busz ablakán kinézve megpillantottam a pineákat (vagy más néven - állítólag - mandulafenyőket). Az összetéveszthetetlen formájú fenyőkön kívül a sűrű bokrokban vagy fákon növő leander is az utcakép elengedhetetlen tartozéka, az utat szegélyező pálmafákra is jó ránézni, de a toszkán területeken a ciprust is felvettem a meghatározó növények listájára. Rómában sokadjára sem tudtam megunni a zölddel benőtt erkélyeket és szépen rendezett tetőkerteket - el is határoztam ott, hogy az álomházamba ilyen kell majd nekem.

Az utcák és a házak



A virágok a szűk, lehetőleg macskaköves utcákkal, és az őket szegélyező házfalakkal az igaziak. A terrakotta cserepekre, kőfalakra és vízfestmény hatású házakra a nap is máshogyan süt, én pedig imádom a narancsos napsütésnek ezt az árnyalatát.

Szökő- és ivókutak



A legtöbb helyen, amerre eddig jártam, szinte minden sarkon volt egy-egy ivókút, ami a kánikulában egyrészt életmentő, másrészt minden kút máshogy néz ki, és különösen szépeket vagy érdekeseket is lehet találni. Ugyanígy, minden város minden nagyobb tere tele van szökőkutakkal, de érdemes a kisebb, eldugottabb helyekre is bekukkantani, és közelebbről is megnézni az egyáltalán nem ipari, egyformára gyártott szökőkutakat.

Pizza



Azt hiszem, ehhez különösebb magyarázatot nem is kell hozzáfűzni. A mostani utazás második nagy, instant boldogságpillanata egy óriási, paradicsomtól illatozó pizzához köthető - ahogyan elém tették, éreztem, ahogy mosolyra húzódik az arcom. A legkisebb sarki szeletes pizzásnál is nagy valószínűséggel jobb pizzát kapunk, mint máshol a világon, az igazán jó helyeken pedig aztán főleg. Nincs ananász, nincs ketchup - kivéve, ha pont egy magyar társaság ül le a mellénk lévő asztalhoz... 

Kávé, fagyi




Ezzel a ponttal sem mondok szerintem újat. Olaszországban nincs olyan, hogy rossz kávé. Legalábbis jóval nagyobb energiabefektetéssel kell keresni, mint a legtöbb helyen. És bár szerencsére itthon is egyre több igazán jó fagyizó van, ahol ráadásul nem mértani pontossággal húzzák le 4 dekásra a gombócot, a kenős-lapátolós fagyi is itt az igazi.

A nyelv




Lehet, hogy ezt a pontot előrébb kellett volna hoznom, mert az olasz nyelv néha már önmagában képes jó kedvre deríteni. Gimnáziumban ez volt a második idegen nyelvem, és bár azóta az egyetemen próbálkoztam a franciával is, a két nyelv közötti hasonlóságok ellenére továbbra is az olasz felé húz a szívem. Sokkal könnyebben rááll a fülem és a nyelvem még úgy is, hogy nem vagyok profi és aktív használója, és egyszerűen minden jobban hangzik, ha olaszul mondják. A hangsúlyozásról és a gesztikulációról pedig ne is beszéljünk, az is legalább annyira benne van ebben az érzésben, mint a dallamos szavak.

Stílus



A "stílus" megfogalmazás kicsit leegyszerűsítő - nyilván itt sem mindenki a híres-neves olasz divatházak darabjait hordja, és nem néz ki úgy, mintha éppen most lépett volna ki egy magazinból. Az itthoni viszonyokkal összehasonlítva viszont nagyobb valószínűséggel fordulnak elő stílusos, elegáns, mégsem skatulyából kihúzott emberek. Öltönyös férfiak, akik beszaladnak egy gyors kávéra, idősebb bácsik újságot olvasgatva, csinosba öltözött nénik, akik a botot maguk mellé támasztva felülnek egy lépcsőre vagy épület szélére, és szoknyában-magassarkúban teljesen természetesen Vespán robogó nők. Erről jut eszembe, +1 pont a végére: a maga kaotikusságában is rendezett közlekedés...

Ennyi lett volna a mini boldogságadag mára - remélem, sikerült átadni valamit a hangulatból, ami engem elkapott. :)

2017. június 25., vasárnap

Digitális detox - internet nélküli tapasztalatok

Tavaly nyáron egy időre kényszerűségből megtapasztaltam a totális internet-nélküliséget, és azóta érik a fejemben a gondolat, hogy kéne erről írni egyszer. Ennek most jött el az ideje, a random nyugtató hatású olasz képekkel kiegészített tapasztalataimat ezennel megosztom.


A digitális méregtelenítés lényege, hogy azt az időt, amit felesleges kütyünyomogatással, Facebook-görgetéssel és Instagram-frissítéssel töltenénk, értelmesebb, "valódi" dolgokra fordítsuk, illetve valóban ki tudjunk kapcsolni, ne álljunk állandó készenlétben a 0-24-es elérhetőség nyomása alatt. A "bezzeg az én időmben" típusú megnyilatkozásokat kifejezetten nem szeretem, az internetet és a közösségi médiát sem démonizálnám, de tény, hogy könnyen eljön az a pont, amikor az életünk kellemes kiegészítője időrablóvá és akár frusztráció forrásává válik.

Én először Estée Lalonde videójában találkoztam a "digital detox" fogalmával, de most, ahogy kicsit rákerestem, kiderült, hogy természetesen nem ő volt az első, aki egy időre kiiktatta a digitális eszközöket az életéből. Paul Miller (újság)író például egy teljes évet töltött internet nélkül, az ő (elsőre talán kicsit meglepő, de szerintem józan ésszel teljesen belátható) következtetéseit ITT lehet olvasni, szerintem érdekes. Sőt, emberek fizetnek is azért, hogy digitális detoxikáló táborokban vegyenek részt.


Tavaly kicsivel több, mint tíz napot töltöttem Olaszországban egy családi nyaralás alkalmával szinte teljesen internet nélkül, mivel a szálláson és a környékén egyáltalán nem volt wifi. Tévénk volt, így nem zártunk ki minden elektronikai eszközt, de mivel nyaraltunk, nyilván nem voltunk odaszögezve a képernyő elé. A nyaralás ténye egyébként részben segített abban, hogy ne akarjunk egész nap az interneten lógni, hiszen nem azért mentünk, hogy egy házban üljünk, sok volt a néznivaló, több programot szerveztünk, mint egy átlagos itthon töltött héten, és a hivatalos ügyeket is igyekeztünk elintézni az utazás előtt. Ugyanakkor a távolság miatt jó lett volna kicsit lépést tartani az itthon és a világban történtekkel, és persze beszélgetni a barátokkal. Tíz nap szerintem nem kifejezetten kevés idő annak, aki minden nap használja az internetet, ennek megfelelően nem is ment teljesen természetesen a dolog.

A kezdetek

Pár órát egészen biztosan mindenki kibír internet nélkül, de utána azért jól esik legalább a tudat, hogy nap végén legalább gyorsan le lehet csekkolni, hogy történt-e valami. Csak a biztonság kedvéért... A személyes dolgok, üzenetek, stb. után jön a következő szint: hátha valaki valahova feltöltött valami érdekeset. Instagram, Twitter, Facebook, híroldalak, kinek mi. Én az Instagramot nézegetem az indokoltnál többször, amire egy rövidke jelenet is rávilágított:  a "kaland" elején, talán második nap a szállásunkon voltunk, éppen nem volt semmi program, csak heverésztünk, és a húgommal hosszú perceken keresztül a régi képeinket nézegettük a telefonjainkon, és csak görgettük, görgettük a régebbiekre... Nem vagyok rá büszke, de szerintem itt enyhe elvonási tüneteink jelentek meg, amit így próbáltunk enyhíteni. Viszont ezután már nem fordult elő, hogy ennyire feleslegesen nyomogassuk a mobilt.


Volt még pár kísérletünk a wifivadászatra, de a kis üdülővárosban csak egy hotel wifijére tudtunk csatlakozni. Az a jel pont arra volt elég, hogy lássam, hogy mit nem láthatok (percekkel később érkeztek értesítések, amik már nem töltődtek be és hasonlók), ezért én a saját nyugalmam érdekében nem erőltettem túl sokáig a dolgot.

A tizenegy-két nap alatt talán kétszer sikerült néhány üzenetet váltanom, bár az a pár perc inkább csak életjel adására szolgált.

Mivel töltöttem az időt?

Mivel nyaraltunk, a városnézés, strandolás és hasonló programok adottak voltak, eközben valószínűleg amúgy sem a bejövő üzeneteimre vagy mások által feltöltött képekre koncentráltam volna. A hosszabb programokon kívül is többször mentünk csak úgy sétálni és felfedezni a városkát - ezt persze itthon is meg lehet tenni, de megint csak: a nyaralás feelinghez ez amúgy is hozzátartozik.


Amikor viszont nem csináltunk semmit, végre tényleg olvastam, zavaró tényezők és egyéb digitális csábítások nélkül (két könyvet fejeztem be a végére), film- vagy sorozatnézés helyett pedig, ami után úgyis ott ragadtam volna még egy kicsit a laptopnál, délutánonként aludtunk, ha éppen otthon voltunk. Esténként néha megnéztünk egy filmet a tévében (így láttam például az egyik kedvencemet, az Életrevalókat olaszul, angol felirattal), olasztanulás néven néztem pár Mondj igent a ruhára-epizódot és egyéb könnyen érthető műsorokat, ha úgy adódott, reggel pedig bekapcsoltuk a zenecsatornát a készülődéshez (az olaszórák elfeledett kedvencének, Jovanottinak az egyik újabb slágere volt a number 1 a listán, de a Sofia című sikerszámmal is itt találkoztunk először, mielőtt egyszer csak itthon is meghallottuk a rádióban). Néha a híradó és az időjárás-jelentés is jól jött, ha éppen elkaptuk - ezenkívül az újságosbódéknál kiírt szalagcímekből tudtam nagyjából tájékozódni a világ dolgairól. Ezek az apró digitális hatások tehát inkább hozzátettek a pihenéshez, a fenti számokat meghallva valószínűleg még sokáig a hosszas szerpentinen való kocsikázások fognak eszembe jutni.


Mi hiányzott, mi nem?

Eleinte hiányzott, hogy átpörgessem a Facebookot és megnézzem a képeket Instagramon. Bár sok Youtube-csatornára fel vagyok iratkozva, sőt, rendszeresen nézem is őket - vagy háttérben, vagy teljes figyelemmel - ezt elég könnyen el tudtam felejteni, úgy voltam vele, hogy majd otthon kiválogatom azokat, amik tényleg érdekelnek, és "bepótolom" a lemaradást, ha tényleg nincs jobb dolgom. Azóta - bár nem iratkoztam le róluk - úgy vettem észre, hogy amúgy is egyre kevesebb videó és videós tud tényleg lekötni.

Kicsit később elhalt a telefonért nyúlós reflex, és amikor véletlenül találtunk wifit (ittunk egy kávét, hogy használhassuk a mosdót, ez már csak a ráadás volt), bebizonyosodott, hogy ezen a téren tényleg nem maradtam le sok mindenről. Hosszabb cikkeket amúgy sem akartam út közben olvasni, otthon meg ugye nem volt rá lehetőség, plusz a különböző híroldalakra nekem nem terjed ki a függőségem, tehát arról is viszonylag könnyen lemondtam, hogy a legfontosabbakon kívül pár napig a világ szörnyűségeiről tájékozódjak. (Bár utána igyekeztem pótolni, ha már pár napon belül éppen a "nemzetközi kapcsolatok szakértőjévé" avattak...)


Ami viszont egyértelműen hiányzott, az a barátaimmal való kapcsolattartás lehetősége (és nyilván fordítva a családdal, ha nem velük lettem volna éppen). Amikor egy városban vagyunk, akkor is előfordul, hogy napokig, akár hetekig nem beszélünk (vagy hogy a napok is heteknek tűnnek). Nyilván a legjobb a személyes találkozás, de ha erre ideiglenesen nincs lehetőségünk, még mindig jobb, ha legalább chaten tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, hogy mi van a másikkal. Nem hiszem, hogy kevesebb beszédtémánk van akkor, amikor napi internetes kapcsolat után találkozunk élőben, mint amikor hosszú kihagyás után. Persze (vagy nem tudom, ez mennyire persze) nem az "akárhol vagy, azonnal válaszolni kell"-fajta, amúgy nem sürgős üzenetváltásokat hiányoltam elsősorban (hopp, itt egy dóm, egyik szemmel nézzük csak azt a szobrot, másikkal meg pötyögjünk gyorsan egy válasz-smiley-t), hanem amikor mindketten elérhetőek vagyunk, és valóban beszélgetünk. Szóval ez hiányzott, nem is mindenről értesültem elsőkézből vagy azonnal, de szerencsére utána bepótoltuk személyesen.


Itthoni alkalmazhatóság

Megtehettem volna, hogy itthon is tartok wifimentes napokat, vagy mondjuk egy meghatározott időpont után este már nem kapcsolom be a telefont és a laptopot, de őszinte leszek, nem tettem. Amikor úgy érzékelem, hogy egy órán belül már (túl) sokadszor nyúlok a telefonom után minden különösebb ok nélkül, akkor kikapcsolom rajta a wifit, könnyen elérhető távolságon kívülre helyezem, és rendet rakok, elmegyek futni, vagy más olyan tevékenységet végzek, ami segít kizökkenteni az állandó készültség és frissítgetés ördögi köréből, és segít elindítani fizikailag is valami konstruktívabb cselekedet irányába.


Pár hónapja egyébként kevesebb mobilnettel kell gazdálkodnom, amit nem is tudok mindig beosztani. Egyszerűen hozzászoktam, hogy mindig van lehetőségem használni. Amikor elfogyott, volt, hogy jól jött volna mondjuk a térkép, vagy valamiért tényleg nyilvános wifit kellett vadásznom, de szerintem bőven túlélhető az utazás időtartama telefonnyomkodás nélkül. Mindenki kibírja, ha csak otthon mondom el, ami hirtelen az eszembe jutott, vagy ha tényleg fontos, egy gyors hívással elintézhető. A metrón amúgy is kifejezetten szeretek könyvet olvasni, de ha elkezdem nézegetni a telefonom, elolvasok egy-két cikket, megnézek pár képet, máris eltelt az idő, amit fordíthattam volna másra is. Egy irányba általában negyed órát utazom, sokszor le tudok ülni, tök kényelmes, más dolgom úgysincs, és sok kicsi sokra megy alapon az elmúlt években jó sok könyvnek a nagy részét a napi utazás alatt olvastam ki (vagy éppen rövidebb tanulgatásra, ismétlésre használtam ezt az időt).


Egyébként nem hiszem, hogy a tömegközlekedés közbeni telefonbámulás jobban elidegeníti az embereket, mint az újságba vagy könyvbe való belemerülés. Viszont az alibi-mobilozás kicsit más tészta: főleg az egyetemen vettem észre, hogy sokan (és bizony van, hogy sajnos én is) a telefonjukba merülnek órák előtt, és nem feltétlenül azért, mert dolguk van. A franciatanár (tündéri néni, de nem jóságos nagymamásan, hanem van egy karakteres stílusa) meg is jegyezte egyszer, hogy régen a termekben el sem lehetett csitítani az ifjúságot, olyan hévvel beszélgettek, most meg hullacsöndre lép be az ajtón. Jó-jó, nyilván nem minden társaságra és nem minden alkalomra érvényes ez, de a saját tapasztalataim alapján tényleg létezik ez a viselkedés, aminek ha nem is az a célja, hogy ne szóljanak az emberhez, könnyen kiválthat ilyen hatást. Ez pedig olyan helyzetben, ahol hasonló érdeklődésű emberek ülnek egymás mellett, és akár közösség is épülhetne, nem biztos, hogy szerencsés.

Konklúzió

Nincs baj az internettel és a közösségi médiával, amíg nem minden arról szól az életedben, és nem egy teljesen más életet kreálsz magadnak az online felületeken, hanem a valós életed egy (választott) részét osztod itt meg. Fényképezz bátran, de ne pusztán azért, hogy legyen mit megosztani, lehetőleg azon nyomban.


Aki aktívan használja a kütyüit, és néha úgy érzi, hogy túlhasználja őket, vagy túlságosan függ tőlük, próbálja ki a digitális detoxot. Szerintem ezt nyáron könnyebb megtenni, amikor több (szabadtéri) programot lehet szervezni, tehát itt az idő! Nem kell hetekre eltűnni az online térből, néha már az is segít, ha út közben, programok alatt nem használod a mobilodat, és miközben szemtől szembe beszélgetsz valakivel, nem chatelsz lopva az asztal alatt mással (másokkal). Ha hosszabb távon gondolkodsz, lehet, hogy a nagy unalomban végre lesz időd az addig félresöpört dolgokra, például sportolni, kipróbálni egy új receptet (a polcon szomorkodó papíralapú szakácskönyvből például), nekiállni egy diy-projektnek, új helyeket felfedezni, vagy éppen kicsit többet és jobban aludni. Ha elég sokáig bírod, és átlendülsz a kezdeti nehézségeken, lehetőleg nem is az lesz az első gondolatod a végén remegő kezekkel, hogy ide nekem a telefont, hanem talán tényleg kitisztul és megpihen egy kicsit a rengeteg információ megszűrésében elfáradt agyad.

Ti melyik csoportba tartoztok:
szükségesnek érzitek/szívesen megpróbálkoznátok a digitális elvonással; 
nem akartok és nem is tudtok internet nélkül élni; vagy 
nincs szükségetek megvonásra/nem érzitek magatokat függőnek?

2017. június 18., vasárnap

Duna-parti ebéd a Kompházban

Itt a nyár, mindenhol megtelnek a kiülős helyek, és a pihenésre vágyók között újra egyre népszerűbb célpont a Duna-part. Nem feltétlenül van szükség külföldi luxusnyaralásra ahhoz, hogy egy kicsit feltöltődjünk, és ráhangolódjunk a nyárra. Budapesten is bőven találni olyan helyeket, ahova ki lehet mozdulni, sétálni, nézelődni, ücsörögni, és enni-inni egy jót jó társaságban vagy egyedül.

A mindenki által ismert Római-parton és a Kopaszi gáton túl is van élet a Duna mentén: Csepelen például emeletes buszból kialakított büféknél lángosoztunk, a múltkor Budafokon járva pedig egy halas helyen, a Kompházban ettünk.


A kiírás szerint ez a sült hal helye, de mondhatnánk úgy is, hogy a biciklisek helye, akik sült halra vágynak. A környéken elég jól kiépített a biciklis infrastruktúra, és ezt sokan ki is használják. Több nagyobb családi és baráti társaság ült a szomszédos asztaloknál, és sokan érkeztek biciklivel. Rajtuk kívül gyerekeket és kutyákat is szívesen látnak, nem meglepő hát, hogy vasárnap késő ebédidőben szinte tele volt a hely. Szerencsére azonban többszintes a kerthelyiség/udvar, és az első visszahökkenés után lent találtunk szabad asztalt.



Az előbbiből következik, hogy az alapból elég hosszú sorbanállás után még viszonylag sokat kellett várni, hogy elkészüljön az étel. Addig viszont kellemes árnyékban lehet üldögélni, beszélgetni, vagy lesétálni a saját, rövidke partszakaszhoz.




A kínálatban a különböző sült halak mellett (hekk, pisztráng, keszeg, kagyló, tintahal és ropogósra sütött apróhal) többek között rántott sajt, grillhúsok, savanyúságok és palacsinta található. Mi hekket, apróhalat, saslikot és rántott camembert-t kértünk, köretnek sült krumplit és kovászos uborkát, mellé pedig almafröccsöt ittunk. Az adagok nem óriásiak, de nem maradtunk éhesek utána, és mindennel elégedettek voltunk.



Városi felfedezőtúra alkalmával (nekem Budafok már szinte kirándulásnak számított, soha nem járok arra) vagy ha csak véletlenül a közelben jártok, mindenképpen ajánlom. Én pedig már azon gondolkodom, hogy milyen hasonló helyre kéne legközelebb elmenni...