2017. június 25., vasárnap

Digitális detox - internet nélküli tapasztalatok

Tavaly nyáron egy időre kényszerűségből megtapasztaltam a totális internet-nélküliséget, és azóta érik a fejemben a gondolat, hogy kéne erről írni egyszer. Ennek most jött el az ideje, a random nyugtató hatású olasz képekkel kiegészített tapasztalataimat ezennel megosztom.


A digitális méregtelenítés lényege, hogy azt az időt, amit felesleges kütyünyomogatással, Facebook-görgetéssel és Instagram-frissítéssel töltenénk, értelmesebb, "valódi" dolgokra fordítsuk, illetve valóban ki tudjunk kapcsolni, ne álljunk állandó készenlétben a 0-24-es elérhetőség nyomása alatt. A "bezzeg az én időmben" típusú megnyilatkozásokat kifejezetten nem szeretem, az internetet és a közösségi médiát sem démonizálnám, de tény, hogy könnyen eljön az a pont, amikor az életünk kellemes kiegészítője időrablóvá és akár frusztráció forrásává válik.

Én először Estée Lalonde videójában találkoztam a "digital detox" fogalmával, de most, ahogy kicsit rákerestem, kiderült, hogy természetesen nem ő volt az első, aki egy időre kiiktatta a digitális eszközöket az életéből. Paul Miller (újság)író például egy teljes évet töltött internet nélkül, az ő (elsőre talán kicsit meglepő, de szerintem józan ésszel teljesen belátható) következtetéseit ITT lehet olvasni, szerintem érdekes. Sőt, emberek fizetnek is azért, hogy digitális detoxikáló táborokban vegyenek részt.


Tavaly kicsivel több, mint tíz napot töltöttem Olaszországban egy családi nyaralás alkalmával szinte teljesen internet nélkül, mivel a szálláson és a környékén egyáltalán nem volt wifi. Tévénk volt, így nem zártunk ki minden elektronikai eszközt, de mivel nyaraltunk, nyilván nem voltunk odaszögezve a képernyő elé. A nyaralás ténye egyébként részben segített abban, hogy ne akarjunk egész nap az interneten lógni, hiszen nem azért mentünk, hogy egy házban üljünk, sok volt a néznivaló, több programot szerveztünk, mint egy átlagos itthon töltött héten, és a hivatalos ügyeket is igyekeztünk elintézni az utazás előtt. Ugyanakkor a távolság miatt jó lett volna kicsit lépést tartani az itthon és a világban történtekkel, és persze beszélgetni a barátokkal. Tíz nap szerintem nem kifejezetten kevés idő annak, aki minden nap használja az internetet, ennek megfelelően nem is ment teljesen természetesen a dolog.

A kezdetek

Pár órát egészen biztosan mindenki kibír internet nélkül, de utána azért jól esik legalább a tudat, hogy nap végén legalább gyorsan le lehet csekkolni, hogy történt-e valami. Csak a biztonság kedvéért... A személyes dolgok, üzenetek, stb. után jön a következő szint: hátha valaki valahova feltöltött valami érdekeset. Instagram, Twitter, Facebook, híroldalak, kinek mi. Én az Instagramot nézegetem az indokoltnál többször, amire egy rövidke jelenet is rávilágított:  a "kaland" elején, talán második nap a szállásunkon voltunk, éppen nem volt semmi program, csak heverésztünk, és a húgommal hosszú perceken keresztül a régi képeinket nézegettük a telefonjainkon, és csak görgettük, görgettük a régebbiekre... Nem vagyok rá büszke, de szerintem itt enyhe elvonási tüneteink jelentek meg, amit így próbáltunk enyhíteni. Viszont ezután már nem fordult elő, hogy ennyire feleslegesen nyomogassuk a mobilt.


Volt még pár kísérletünk a wifivadászatra, de a kis üdülővárosban csak egy hotel wifijére tudtunk csatlakozni. Az a jel pont arra volt elég, hogy lássam, hogy mit nem láthatok (percekkel később érkeztek értesítések, amik már nem töltődtek be és hasonlók), ezért én a saját nyugalmam érdekében nem erőltettem túl sokáig a dolgot.

A tizenegy-két nap alatt talán kétszer sikerült néhány üzenetet váltanom, bár az a pár perc inkább csak életjel adására szolgált.

Mivel töltöttem az időt?

Mivel nyaraltunk, a városnézés, strandolás és hasonló programok adottak voltak, eközben valószínűleg amúgy sem a bejövő üzeneteimre vagy mások által feltöltött képekre koncentráltam volna. A hosszabb programokon kívül is többször mentünk csak úgy sétálni és felfedezni a városkát - ezt persze itthon is meg lehet tenni, de megint csak: a nyaralás feelinghez ez amúgy is hozzátartozik.


Amikor viszont nem csináltunk semmit, végre tényleg olvastam, zavaró tényezők és egyéb digitális csábítások nélkül (két könyvet fejeztem be a végére), film- vagy sorozatnézés helyett pedig, ami után úgyis ott ragadtam volna még egy kicsit a laptopnál, délutánonként aludtunk, ha éppen otthon voltunk. Esténként néha megnéztünk egy filmet a tévében (így láttam például az egyik kedvencemet, az Életrevalókat olaszul, angol felirattal), olasztanulás néven néztem pár Mondj igent a ruhára-epizódot és egyéb könnyen érthető műsorokat, ha úgy adódott, reggel pedig bekapcsoltuk a zenecsatornát a készülődéshez (az olaszórák elfeledett kedvencének, Jovanottinak az egyik újabb slágere volt a number 1 a listán, de a Sofia című sikerszámmal is itt találkoztunk először, mielőtt egyszer csak itthon is meghallottuk a rádióban). Néha a híradó és az időjárás-jelentés is jól jött, ha éppen elkaptuk - ezenkívül az újságosbódéknál kiírt szalagcímekből tudtam nagyjából tájékozódni a világ dolgairól. Ezek az apró digitális hatások tehát inkább hozzátettek a pihenéshez, a fenti számokat meghallva valószínűleg még sokáig a hosszas szerpentinen való kocsikázások fognak eszembe jutni.


Mi hiányzott, mi nem?

Eleinte hiányzott, hogy átpörgessem a Facebookot és megnézzem a képeket Instagramon. Bár sok Youtube-csatornára fel vagyok iratkozva, sőt, rendszeresen nézem is őket - vagy háttérben, vagy teljes figyelemmel - ezt elég könnyen el tudtam felejteni, úgy voltam vele, hogy majd otthon kiválogatom azokat, amik tényleg érdekelnek, és "bepótolom" a lemaradást, ha tényleg nincs jobb dolgom. Azóta - bár nem iratkoztam le róluk - úgy vettem észre, hogy amúgy is egyre kevesebb videó és videós tud tényleg lekötni.

Kicsit később elhalt a telefonért nyúlós reflex, és amikor véletlenül találtunk wifit (ittunk egy kávét, hogy használhassuk a mosdót, ez már csak a ráadás volt), bebizonyosodott, hogy ezen a téren tényleg nem maradtam le sok mindenről. Hosszabb cikkeket amúgy sem akartam út közben olvasni, otthon meg ugye nem volt rá lehetőség, plusz a különböző híroldalakra nekem nem terjed ki a függőségem, tehát arról is viszonylag könnyen lemondtam, hogy a legfontosabbakon kívül pár napig a világ szörnyűségeiről tájékozódjak. (Bár utána igyekeztem pótolni, ha már pár napon belül éppen a "nemzetközi kapcsolatok szakértőjévé" avattak...)


Ami viszont egyértelműen hiányzott, az a barátaimmal való kapcsolattartás lehetősége (és nyilván fordítva a családdal, ha nem velük lettem volna éppen). Amikor egy városban vagyunk, akkor is előfordul, hogy napokig, akár hetekig nem beszélünk (vagy hogy a napok is heteknek tűnnek). Nyilván a legjobb a személyes találkozás, de ha erre ideiglenesen nincs lehetőségünk, még mindig jobb, ha legalább chaten tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, hogy mi van a másikkal. Nem hiszem, hogy kevesebb beszédtémánk van akkor, amikor napi internetes kapcsolat után találkozunk élőben, mint amikor hosszú kihagyás után. Persze (vagy nem tudom, ez mennyire persze) nem az "akárhol vagy, azonnal válaszolni kell"-fajta, amúgy nem sürgős üzenetváltásokat hiányoltam elsősorban (hopp, itt egy dóm, egyik szemmel nézzük csak azt a szobrot, másikkal meg pötyögjünk gyorsan egy válasz-smiley-t), hanem amikor mindketten elérhetőek vagyunk, és valóban beszélgetünk. Szóval ez hiányzott, nem is mindenről értesültem elsőkézből vagy azonnal, de szerencsére utána bepótoltuk személyesen.


Itthoni alkalmazhatóság

Megtehettem volna, hogy itthon is tartok wifimentes napokat, vagy mondjuk egy meghatározott időpont után este már nem kapcsolom be a telefont és a laptopot, de őszinte leszek, nem tettem. Amikor úgy érzékelem, hogy egy órán belül már (túl) sokadszor nyúlok a telefonom után minden különösebb ok nélkül, akkor kikapcsolom rajta a wifit, könnyen elérhető távolságon kívülre helyezem, és rendet rakok, elmegyek futni, vagy más olyan tevékenységet végzek, ami segít kizökkenteni az állandó készültség és frissítgetés ördögi köréből, és segít elindítani fizikailag is valami konstruktívabb cselekedet irányába.


Pár hónapja egyébként kevesebb mobilnettel kell gazdálkodnom, amit nem is tudok mindig beosztani. Egyszerűen hozzászoktam, hogy mindig van lehetőségem használni. Amikor elfogyott, volt, hogy jól jött volna mondjuk a térkép, vagy valamiért tényleg nyilvános wifit kellett vadásznom, de szerintem bőven túlélhető az utazás időtartama telefonnyomkodás nélkül. Mindenki kibírja, ha csak otthon mondom el, ami hirtelen az eszembe jutott, vagy ha tényleg fontos, egy gyors hívással elintézhető. A metrón amúgy is kifejezetten szeretek könyvet olvasni, de ha elkezdem nézegetni a telefonom, elolvasok egy-két cikket, megnézek pár képet, máris eltelt az idő, amit fordíthattam volna másra is. Egy irányba általában negyed órát utazom, sokszor le tudok ülni, tök kényelmes, más dolgom úgysincs, és sok kicsi sokra megy alapon az elmúlt években jó sok könyvnek a nagy részét a napi utazás alatt olvastam ki (vagy éppen rövidebb tanulgatásra, ismétlésre használtam ezt az időt).


Egyébként nem hiszem, hogy a tömegközlekedés közbeni telefonbámulás jobban elidegeníti az embereket, mint az újságba vagy könyvbe való belemerülés. Viszont az alibi-mobilozás kicsit más tészta: főleg az egyetemen vettem észre, hogy sokan (és bizony van, hogy sajnos én is) a telefonjukba merülnek órák előtt, és nem feltétlenül azért, mert dolguk van. A franciatanár (tündéri néni, de nem jóságos nagymamásan, hanem van egy karakteres stílusa) meg is jegyezte egyszer, hogy régen a termekben el sem lehetett csitítani az ifjúságot, olyan hévvel beszélgettek, most meg hullacsöndre lép be az ajtón. Jó-jó, nyilván nem minden társaságra és nem minden alkalomra érvényes ez, de a saját tapasztalataim alapján tényleg létezik ez a viselkedés, aminek ha nem is az a célja, hogy ne szóljanak az emberhez, könnyen kiválthat ilyen hatást. Ez pedig olyan helyzetben, ahol hasonló érdeklődésű emberek ülnek egymás mellett, és akár közösség is épülhetne, nem biztos, hogy szerencsés.

Konklúzió

Nincs baj az internettel és a közösségi médiával, amíg nem minden arról szól az életedben, és nem egy teljesen más életet kreálsz magadnak az online felületeken, hanem a valós életed egy (választott) részét osztod itt meg. Fényképezz bátran, de ne pusztán azért, hogy legyen mit megosztani, lehetőleg azon nyomban.


Aki aktívan használja a kütyüit, és néha úgy érzi, hogy túlhasználja őket, vagy túlságosan függ tőlük, próbálja ki a digitális detoxot. Szerintem ezt nyáron könnyebb megtenni, amikor több (szabadtéri) programot lehet szervezni, tehát itt az idő! Nem kell hetekre eltűnni az online térből, néha már az is segít, ha út közben, programok alatt nem használod a mobilodat, és miközben szemtől szembe beszélgetsz valakivel, nem chatelsz lopva az asztal alatt mással (másokkal). Ha hosszabb távon gondolkodsz, lehet, hogy a nagy unalomban végre lesz időd az addig félresöpört dolgokra, például sportolni, kipróbálni egy új receptet (a polcon szomorkodó papíralapú szakácskönyvből például), nekiállni egy diy-projektnek, új helyeket felfedezni, vagy éppen kicsit többet és jobban aludni. Ha elég sokáig bírod, és átlendülsz a kezdeti nehézségeken, lehetőleg nem is az lesz az első gondolatod a végén remegő kezekkel, hogy ide nekem a telefont, hanem talán tényleg kitisztul és megpihen egy kicsit a rengeteg információ megszűrésében elfáradt agyad.

Ti melyik csoportba tartoztok:
szükségesnek érzitek/szívesen megpróbálkoznátok a digitális elvonással; 
nem akartok és nem is tudtok internet nélkül élni; vagy 
nincs szükségetek megvonásra/nem érzitek magatokat függőnek?

2017. június 18., vasárnap

Duna-parti ebéd a Kompházban

Itt a nyár, mindenhol megtelnek a kiülős helyek, és a pihenésre vágyók között újra egyre népszerűbb célpont a Duna-part. Nem feltétlenül van szükség külföldi luxusnyaralásra ahhoz, hogy egy kicsit feltöltődjünk, és ráhangolódjunk a nyárra. Budapesten is bőven találni olyan helyeket, ahova ki lehet mozdulni, sétálni, nézelődni, ücsörögni, és enni-inni egy jót jó társaságban vagy egyedül.

A mindenki által ismert Római-parton és a Kopaszi gáton túl is van élet a Duna mentén: Csepelen például emeletes buszból kialakított büféknél lángosoztunk, a múltkor Budafokon járva pedig egy halas helyen, a Kompházban ettünk.


A kiírás szerint ez a sült hal helye, de mondhatnánk úgy is, hogy a biciklisek helye, akik sült halra vágynak. A környéken elég jól kiépített a biciklis infrastruktúra, és ezt sokan ki is használják. Több nagyobb családi és baráti társaság ült a szomszédos asztaloknál, és sokan érkeztek biciklivel. Rajtuk kívül gyerekeket és kutyákat is szívesen látnak, nem meglepő hát, hogy vasárnap késő ebédidőben szinte tele volt a hely. Szerencsére azonban többszintes a kerthelyiség/udvar, és az első visszahökkenés után lent találtunk szabad asztalt.



Az előbbiből következik, hogy az alapból elég hosszú sorbanállás után még viszonylag sokat kellett várni, hogy elkészüljön az étel. Addig viszont kellemes árnyékban lehet üldögélni, beszélgetni, vagy lesétálni a saját, rövidke partszakaszhoz.




A kínálatban a különböző sült halak mellett (hekk, pisztráng, keszeg, kagyló, tintahal és ropogósra sütött apróhal) többek között rántott sajt, grillhúsok, savanyúságok és palacsinta található. Mi hekket, apróhalat, saslikot és rántott camembert-t kértünk, köretnek sült krumplit és kovászos uborkát, mellé pedig almafröccsöt ittunk. Az adagok nem óriásiak, de nem maradtunk éhesek utána, és mindennel elégedettek voltunk.



Városi felfedezőtúra alkalmával (nekem Budafok már szinte kirándulásnak számított, soha nem járok arra) vagy ha csak véletlenül a közelben jártok, mindenképpen ajánlom. Én pedig már azon gondolkodom, hogy milyen hasonló helyre kéne legközelebb elmenni...

2017. június 14., szerda

OUTFIT / Pécsi libbenős

Nemrég a család lányai előnyaraltunk egy kicsit, és ennek keretein belül ellátogattunk Pécsre is. Ez az egyik kedvenc magyar városom, a mediterrán hangulata hozzám nagyon közel áll, imádom a kis utcácskákat, parkokat, és a Zsolnay-porcelán tetőcserepeket. Bár csak egy-egy napokat töltöttem itt eddig, most pedig éppen csak pár órát, hosszabb távon is kellemes, élhető városnak tűnik. 

A képek háttereként szolgál, de a középpontban most nem a város, hanem két ruhadarab áll: az egyik kedvenc tavaszi-nyári felsőm, aminek a fodraitól és apró virágaitól valamiért szinte mindig jobb kedvem lesz, illetve egy új szandál. Soha nem voltam az a sima hétköznapokon, csak úgy magassarkúban tipegő fajta - egyrészt nem vagyok kifejezetten alacsony, másrészt akármennyire is szeretem a szép dolgokat, első a kényelem. Az előbbi szerintem senkit nem kell, hogy visszatartson a magassarkútól - ha tetszik és jól érzed magad benne, akkor ne zavarjon, hogy pár ember fölé magasodsz egy kicsit - de ha egész nap fájós lábbal botladozom, attól nem leszek magabiztosabb. Éppen ezért mindig nagyon reménykedem, hogy ha egy magassarkú a boltban kényelmes volt, az utcán is az lesz, és valóban fogom és tudom is hordani. Nos, ez a szandál a CCC-ből eddig jó vételnek tűnik - Pécs dimbes-dombos utcáit és macskaköveit legalábbis simán bírta, és fel sem törte a lábamat. Hurrá!







2017. június 11., vasárnap

Sorozatajánló 2. / This Is Us, A mi kis falunk, +2 extra

Eltelt pár hónap az előző sorozatajánló óta, ismét egy vizsgaidőszak végén járunk, én pedig azóta megint láttam egy-két sorozatot, ami megfogott, és másnak is ajánlanám.










This Is Us

A This Is Us/Rólunk szól elég nagy visszhangot kapott az év elején, miután az amerikai premierhez képest pár hónap csúszással már nálunk is adták a tévében. Az utóbbi idők legjobb drámasorozatának, sallangoktól mentes, bátor, különleges, szívhez szóló és szívet melengető történetként harangozták be, amely valóban rólunk szól. Nagy szavak ezek, de egy részük valóban megfelel az igazságnak.


A történetről nehéz úgy beszélni, hogy ne rontsam el az ügyesen felépített első rész poénját. Négy azonos napon született, különböző élethelyzetben lévő, különböző foglalkozású, különböző problémákkal küzdő ember életébe pillanthatunk bele. A csavar az epizód végén kiderül, addigra viszont már megismerhetjük a szereplők életének egyes darabkáit, és ez már önmagában megteremti a kíváncsiságot a folytatásra. A csavar kimondása egyrészt enyhíti az addig fennálló enyhe feszültséget, ami addig a levegőben lógott, az a helyére kerül, másrészt pedig szinte röpít tovább a következő epizódra, nem kell sokat várni, hogy magával ragadjon.

Műfaját tekintve dráma, de szerintem egyértelműen a feelgood fajtából. Nem sötét, nem okoz álmatlan éjszakákat, nem taszít depresszióba. Párszor könnyet csalt a szemembe, de a családi drámákat és az egészet áthatja a szeretet, és a remény érzete. Erre szokás a szívmelengető jelzőt használni.  Nyálasan hangzik? Nos, igen, természetesen a sorozat az érzelmek mellett nem nélkülözi az érzelmességet és ezzel párhuzamosan egy-két hatásvadász monológot, illetve jelenetet sem. Éppen ezért inkább eredeti nyelven ajánlanám, ha lehet választani - valahogy magyarul néhány párbeszéd vagy monológ már "túl sok", természetellenesebb, mint angolul.

A valódi problémákon és a mindent átívelő szereteten kívül a humor is kiemelkedő szerepet kap - legalább annyiszor nevettetett meg, mint ahányszor elérzékenyültem - valamint meglepetésekből sincs hiány. Az évadot átívelő rejtélyt (mert az is kialakult) kicsit sokáig húzták, és az alapkoncepciónak és felépítésnek hála (amiről igyekeztem nem beszélni) nincsenek is rákényszerítve, hogy ne húzzák még tovább. Mindenesetre én várom a második évadot, remélem, hogy sikerül tartaniuk a színvonalat.

A mi kis falunk

Kicsit kakukktojás ez a sorozat, nem nagyon szoktam "direkt vicces", minden mélységet nélkülöző (főleg magyar) filmeket vagy sorozatokat nézni. A mi kis falunk viszont tökéletes szórakozást nyújtott, nagyon jókat nevettem rajta.


A történet egy kicsi magyar "zsákfaluban", Pajkaszegen játszódik - a falu és a falulakók felettébb eseménydús mindennapjait ismerhetjük meg általa. A szereplők abszolút kétdimenziósak, nincs kidolgozott lélekrajzuk, csak a karakter számít. Ilyen például az uniós pénzeket elcsaló polgármester, a buzgó asszisztense, a mindenkinél több üzleti érzékkel rendelkező kocsmárosnő, a jóképű pap, akiért odavannak a falu asszonyai, az ügyefogyott, de elhivatott és túlbuzgó rendőr, a folyamatosan részeg, munkában megszakadó közmunkások, és persze a pálinkával és ingyen gulyáslevessel megvesztegethető szavazópolgárok - elszórtan néhány, a helyi viszonyokhoz képest értelmes lakossal kiegészülve.

 A történet nem vezet sehova, egy-két romantikus szálon kívül nincs íve a cselekménynek, tehát ezt nem azért jó nézni, hogy ki lehessen beszélni, mi történt az utolsó epizódban, és vajon hogyan fognak viselkedni a szereplők. A humor viszont működik, a célját eléri. Mindenki a világtól elzárt falu javát akarja - vagy néha talán inkább a sajátját. Az apróbb-nagyobb belviszályok során a való életből ismert, lesarkított helyzetek komikuma adja a fő humorforrást, a csetlés-botlás ennek csak egy része, nem öncélú. A karakterek, viszonyaik és cselekedeteik is az életből merítenek, gyakran groteszk módon átültetve a sorozatba a valóságot.

Ha valaki egy kis nevetésre vágyik egy laza, rövid sorozaton keresztül, nézzen bele!


A fenti két sorozaton kívül kettőt néztem/nézek még mostanában: a Casual-t (Alkalmi), és az Egynyári kalandot. Ezekről nem írok hosszabban, de egy-egy bejegyzést azért megérnek.

A Casual alaphelyzete szerint egy nő a válása után az öccséhez költözik a tinédzser lányával. Minden sorozatismertető az öcs alkalmi kalandjait emeli ki konfliktusforrásként, de elég hamar kiderül, hogy az a legkisebb gond, és igazából az egész család alapjaiban van elrontva, több generáción keresztül. A This Is Us-zal szemben ez a felszínen nem a drámára épít - pár részen keresztül még úgy is tűnik, hogy iszonyatosan felületesek a szereplők és a problémáik. Aztán kiderül, hogy olyan mélyen vannak, ahonnan már nehéz kimászni, és innentől kezdve nekem az egészet áthatja a reménytelenség, a szenvedésük és a szomorúság,  hiába próbálják lazán, néhol humorosan eladni a dolgot. Most fut a harmadik évad, de még nem tudom, hogy folytatom-e.

Az Egynyári kalandba pedig két éve, amikor az első évadot adták, direkt bele sem néztem, mert a plakát alapján tipikus tinihülyeségnek tűnt. Tulajdonképpen az is, de vállalhatóbb, mint ahogy először gondoltam. Röviden, tömören összefoglalva hat érettségi után álló fiatal balatoni nyarát követhetjük végig hat részen keresztül. Természetesen tele van az egész "tetszünk egymásnak, de nem valljuk be" típusú nyilvánvaló eseményekkel, konfliktusokkal és félreértésekkel, de laza, nyári hangulatot ébresztő sorozatként szerintem élvezhető. A második évadban is bőven maradtak hibák, kellemetlen párbeszédek, jelenetek (sőt, egy egész cselekményszál úgy, ahogy van), viszont néhány színész természetesebben játszik azóta, és vannak kifejezetten jó karakterek, illetve vicces részek is. És hát a Balaton... Guilty pleasure-szint, de ha bármelyik nyáron újra adják, nem kell rögtön elkapcsolni.


Ha ismeritek valamelyiket, hozzászólásban várom róla a véleményeteket, illetve további ajánlások is jöhetnek! :)

2017. június 5., hétfő

Nyári lábápolás alapfokon

Végre itt a szandálszezon, amit minden tavasszal alig várok, viszont ez azt is jelenti, hogy nem lehet tovább rejtegetni a lábakat. A lábápolás, sarokreszelés, otthoni pedikűr, vagy hívjuk, ahogy akarjuk, nekem nem a kedvenc "szépségrituálém", nem szoktam mindenféle illóolajos vízben áztatni a lábam, miközben maszkkal az arcomon relaxálok. Inkább olyan feladatként tekintek rá, amit meg kell csinálni, lehetőleg minél gyorsabban és hatásosabban. Ezért arra gondoltam, hogy két szandálos outfit-poszt között mutatok pár eszközt, amivel egészen jó eredményt lehet elérni otthon is.


Akármilyen sarokreszelő eszközt választunk, érdemes nem a száraz bőrt karistolni vele, hanem a legalább pár percig áztatott, kicsit megpuhult bőrön használni.

Egy-két éve nagy újdonság volt a Scholl elektromos, pörgő fejes talpreszelője, és nekünk is van ilyenünk. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy megéri az árát, önmagában használva szerintem nem igazán tud elbánni egy durvább bőrkeményedéssel, hiába ígéri ezt. Viszont a DM saját márkás, kétoldalú kézi sarokreszelőjét remekül kiegészíti, együtt sokkal hatásosabbnak érzem őket, mint külön-külön.

A Balea sarokreszelő egyik oldala durva fém reszelő, a másik pedig egy finomabb csiszoló. A durva oldallal fel lehet lazítani és lereszelni a bőrkeményedést, a másikkal pedig lecsiszolni, elegyengetni a durva éleket.

Én ezután szoktam használni az elektromos sarokreszelőt, amivel még tovább tudom finomítani a talpam felületét. Kicsit türelemjáték, amíg nem csak a legfelső réteget távolítja el, de második lépésként, nem túl problémás lábra vagy karbantartásként jól beválik, egyszerű a használata.

Az elhalt bőrréteg eltávolítása után legalább annyira fontos a krémezés is, hogy sima és puha felület maradjon a  folyamat végére, ne karistolósan száraz. Erre akármilyen sűrűbb krém megfelel, én az Avon Planet Spa afrikai shea vajas láb-és könyökápoló krémét használom már évek óta, ha szükségét érzem. Krémezés után zoknit húzok legalább addig, amíg beszívódik a krém - ez olyan apróság, ami bármelyik krém bőrpuhító hatását megnöveli.

Nemrég viszont az Avon Foot Works sarokpuhító krém személyében találtunk egy kevésbé ragacsos, nem túl nehéz lábápoló krémet, amit ezért talán kellemesebb nyáron használni. Ezt sem kenném fel közvetlenül indulás előtt, annál azért hosszabb a beszívódási ideje, de valóban nagyon jól puhítja a bőrt. AHA-savat és ureát tartalmaz, mindkét összetevő hidratáló és hámoldó hatású.

Végül, a szépen kilakkozott lábköröm is hozzájárul az esztétikus megjelenéshez. Valamilyen okból kifolyólag lábon jóval tovább tart minden körömlakk, erre viszont rá is lehet segíteni. Érdemes egy kicsivel több időt rászánni a festésre, és alap- , illetve fedőlakkot is használni, mert tartósabbá, és egyben profibb kinézetűvé is teszi a végeredményt. Én alaplakknak most a Catrice Volumizing Ridge Filler lakkot használom, ami azért tetszik a többi eddig próbálthoz képest, mert tényleg egy perc alatt megszárad, és már lehet is festeni rá a következő réteget. Nem tükörfényes alapot ad, csak természetes, egészséges "körömfényt", és az ígérete szerint feltölti a kis barázdákat. Befejezésként a gélhatású lakkok fedőlakkjait szeretem most legjobban. Ilyen már szinte minden körömlakkot gyártó márka kínálatában található, szuperfényessé, és még egyenletesebbé teszi a körmöket.

2017. május 29., hétfő

OUTFIT / A virágos nadrág

Eredetileg kettő az egyben, egy nadrág - két outfit típusú posztot szerettem volna csinálni, ami megmutatja, hogy nagyjából hogyan képzeltem el a vásárláskor ezt a virágmintás, elég feltűnő nadrágot különböző stílusokban. A "laza" képek végül sajnos nem készültek el, de a csinosabb összeállítást sikerült megörökíteni.


Évek óta tetszenek az egyenes szárú vagy cigarettaszabású nadrágok, de sajnos a legtöbb nem kompatibilis a vádlimmal. Ezt a darabot a budaörsi Mango Outletben találtam, és szerencsére nem feszül sehol, a vádlimon sem. Az pedig, hogy viszonylag magas derekú, és egy beépített, a nadrág anyagából készült öv is tartozik hozzá, külön tetszik - szerintem sokkal előnyösebb ez a fazon, mint az alacsonyabb derékvonal. Teljes áron egyébként nem valószínű, hogy megveszem, mert az anyaga eléggé  műanyagos (a legnagyobb melegben nem ezt fogom hordani), de egyébként tetszik és jól kihasználható, tehát az akciós árát simán megérte. Jó példa arra, hogy miért éri meg néha kinézni az outletekbe ahelyett, hogy divatdarabokra egy vagyont kiadnánk az "eredeti" fast fashion boltokban.


A vékony pántos, sifonszerű anyagú felsők - főleg ez a fehér - számomra abszolút alapdarabnak számítanak. Jó pár oldalt (és évet) vissza kell pörgetni a blogon, de nem ez a mostani az első alkalom, hogy posztban is szerepel. Betűrve, kint hagyva, farmerhoz, nadrághoz, szoknyához, blézerrel, kardigánnal, farmerdzsekivel, önmagában, színes vagy monokróm darabokkal, és bármilyen kiegészítővel működik, szinte gondolkodni sem kell rajta.

Végül pedig a szandálról: még egy olyan darab, ami nem új, és mielőtt megtaláltam, már régóta szerettem volna hasonlót. Azt hiszem, két éve vettem a Tescoban egy leárazás során 1500 forintért (bizony), és milyen jól tettem. Igaz, hogy nem hordom nonstop, és akkor sem egész napokra, de így még mindig bírja. A sarka teljesen kényelmes, és ha ez tönkremegy, lehet, hogy megpróbálok keresni egy jobb minőségű, gyakrabban is hordható alternatívát, mert szerintem rengeteg ruhához illik ez a fazon.



2017. május 13., szombat

Introvertáltnak lenni

Rengeteg különböző színvonalú cikket lehet olvasni az extra- és introvertáltság témakörében, és valószínűleg a téma még sokáig népszerű lesz. Azonban ezek a cikkek, és talán a legtöbb ember is hajlamos túlzottan leegyszerűsíteni a dolgokat, mindent fekete-fehérben látni, ellentétpárba állítani, hiszen így könnyű megérteni a lényeget. De biztos, hogy az általánosítások után a "lényeg" tényleg az, amiről valójában szó van? Amikor egyszer egymás után több olyan írást olvastam, amiben az első bekezdésben kiemelték, hogy itt aztán nem lesz semmi általánosítás, majd pár sorral lejjeb az extrovertált személyiséget az asztalon táncolással, az introvertáltat pedig a könyvvel a sarokban kuksolással azonosították (lehetőleg egy jó "mélyreható", pár kérdéses személyiségteszttel megspékelve, hogy mindenki el tudja dönteni, melyik véglethez kell tartoznia), akkor egy kicsit felment bennem a pumpa. Főleg azért, mert én önmagamat (és biztos mások is engem) inkább introvertált személyiségként határozom meg. Ebből következően pedig többször szembesültem már - egyébként nem feltétlenül rosszindulatú - előítéletekkel, meg nem értéssel.

AZ ELMÉLET

Önmagamat inkább introvertált személyiségként határozom meg, hiszen mint a életben annyi mindenben, általában itt sem létezik a skála két végpontja vegytiszta formájában. A legtöbben ambivertáltak vagyunk, azaz a két szélső személyiségforma keveredik egymással. Ettől függetlenül az egyik típus tulajdonságai lehetnek meghatározóbbak, mint a másiké.

De mit is jelent az intro- , illetve extrovertáltság? A megértés- és alkalmazkodásbeli gondok szerintem ott kezdődnek az életben, hogy sokan egyszerűen a "nehezen barátkozó/visszahúzódó/magányos", illetve "könnyen barátkozó/nyitott/barátságos" szavak szinonimáiként használják őket.

forrás
Nem vagyok pszichológus, az évekkel ezelőtt elvégzett egy féléves pszichológia alapjai kurzus után közel sem tekintem magam a téma szakértőjének, ezt fontosnak tartom leszögezni így az "elméleti" rész előtt. Velem ellentétben értett a témához például Jung és Eysenck, és azóta biztos sokan mások, őket ajánlom a mélyebbre ásáshoz. A kifelé, illetve befelé fordulás természetesen megállja a helyét a jellemzésben, de nem a "barátságosság" szintjén, ahogy sokan gondolhatják.  Ha valaki rákeresett Eysenck nevére, talán már meg is találta, hogy hogyan jellemezte a tipikus extrovertált és intorvertált személyt. Ennél azonban fontosabb szerintem, hogy ezt az elméletet mivel kapcsolta össze, mivel magyarázta - ennek segítségével szerintem meg lehet ragadni a dolog alapját, aztán tudatosítani magunkban, hogy valószínűleg a "fura, csöndes" munkatárs sem a leírt "tipikus" eset, akire rá lehet húzni minden jellemző tulajdonságot. Az értelmezés szerint az agyi aktivációs (arousal) rendszerrel, illetve szinttel függ össze, hogy valaki introvertált vagy extrovertált. Egyszerűen megfogalmazva a megfelelő arousal-szint eléréséhez az introvertáltnak kisebb mértékű ingerre van szüksége, mivel a kérgi gátlása az agyban gyengébb, tehát az alap arousal-szintje magasabb, így gyengébb inger képes megfelelő szintre hozni. Az extrovertált pont fordítva működik, az arousal-szintje távolabb van az optimálistól, ahova erősebb ingerrel lehet eljuttatni. Így az extrovertáltnak például erősebb fény-és hanghatások, nagyobb társaság, nagyobb pezsgés kell, hogy a megfelelő agyi aktiváltságát elérje.

Ami a tanulmányaimból még megmaradt bennem, hogy az ún. big five személyiségmodell extravertált-introvertált párjában a két ellenpólus közti különbség a dinamizmusban és a dominanciában keresendő, azaz nem abban, hogy az adott személy társaságkedvelő-e, hanem hogy mennyire akar irányítani a társas kapcsolataiban. Talán ebből a két elméleti példából is látható, hogy hova akarok kilyukadni - az, hogy valaki nem akar a társaság középpontja lenni, vagy nem cseverészik el mindenkivel, nem azt jelenti, hogy nem szereti az embereket, bunkó, nem érdekli semmi, vagy valami baja van. Egyszerűen máshogy működik, más kell neki ahhoz, hogy feltöltődjön, és hogy boldog legyen.

A GYAKORLAT

Én személy szerint nem tartom kérdésesnek, hogy jelenleg az extrovertáltak korában élünk. Sokkal könnyebb úgy boldogulni az élet számos területén - akár munkában, akár magánéletben - ha az ember természetesen közvetlen, nem esik nehezére kapcsolatokat teremteni, kifejezni az érdeklődését és megmutatni magát másoknak. Egyrészt ezt tekintjük természetesnek, ez a norma, másrészt bár az introvertáltságnak is megvannak az előnyös tulajdonságai, elsőre nem az elmélyült munka későbbi potenciális gyümölcsét vesszük észre, vagy a tartós, valódi kapcsolatok kiépítésére való képességet. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek valakit, aki elsőre zárkózottabbnak tűnik, vagy egyszerűen nem tudják, hogy hogyan közeledjenek felé. Pedig nem, nem egy külön állatfajról vagy egzotikus betegségben szenvedő egyénekről beszélünk, és nagy valószínűséggel nekik is megvan az igényük az ismerkedésre, társas interakciókra. Mint ahogy az extrovertáltak sem mindig vidámak, kedvesek és magabiztosak. Ugyanolyan kétségeik vannak nekik is, csak az ő esetükben ahhoz kell kicsit több idő, hogy ezt észrevegyük a felszín alatt.

Nekem szükségem van egyedüllétre, mert úgy vettem észre, hogy abból gyűjtöm az energiámat, amit aztán bele tudok tenni a szociális életembe, a kapcsolataimba. Akármennyire szeretek valakit, akármilyen jó vele lenni, bizonyos együtt töltött idő után egyszerűen szükségem van arra, hogy ha csak rövid időre is, kicsit nélküle legyek. De ez nem azt jelenti, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha bezárkózom a szobámba, és napokig nem szólok senkihez. Sőt.
A kényszeredett beszélgetések, új emberek, akikkel nem vagyunk rögtön egy hullámhosszon, néha a tömeg (ha küzdenem kell benne a figyelemért) is konkrétan fizikailag képes lefárasztani, míg mások ilyenkor érzik igazán elemükben magukat. De attól még igenis megyek emberek közé, és nem azért, mert ez a társadalmi elvárás, hanem azért, mert tudom, hogy így szerezhetek olyan élményeket, amelyekből profitálhatok, és amelyek az extrovertált énemet igenis feltöltik. Néha csak elindulni nehéz, de a korábbi tapasztalatok alapján tudom, hogy ha már ott vagyok, jól fogom érezni magam, és azt bánnám meg, ha nem megyek el.
Ha valamiért szeretnék extrovertáltabb lenni, akkor az az, hogy a "róla jó lenne kicsit többet tudni, biztos jófej" típusú emberekhez bátrabban közeledjek.  Másrészt viszont, szerintem mindenkinek javára válna, ha nem függne mindig másoktól, nem keresné állandóan a társaságot mindenáron, hanem megtanulna egyedül is boldognak lenni. Tehát ha könnyebben barátkoznék, valószínűleg ugyanúgy megválogatnám, hogy kivel szeretném az időmet tölteni, csak több esélyem lenne érdekes embereket megismerni. Lehet, hogy ez önző gondolat, nem tudom, de valószínűleg pár kapcsolatot elszalasztottam már azért, mert elsőre (vagy másodikra, vagy sokadikra) nem sikerült elég "érdekesnek" tűnnöm, és a sablonszerű szép időnk van, hogy sikerült a vizsga típusú beszélgetéseken nem jutottunk tovább. Az egyik legfurcsább élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az egyik volt osztálytársamról a gimis hat év után visszahallottam, hogy állítólag sajnálja, hogy nem ismert meg jobban... Megvolt ugyan az oka, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz, de azért mégis elgondolkodtató, és gyanítom (sőt, igazából tudom), hogy az esete nem egyedi.

forrás

Mondhatjuk tehát, hogy nem könnyű megismerni, ha távolról próbálkozik az ember.  A "mesélj magadról" felszólítás néha komoly Cannon-féle vészreakciót vált ki belőlem, legszívesebben elmenekülnék. Az első találkozáskor kérj meg, hogy meséljek magamról, és valószínűleg akkor látjuk egymást utoljára. Persze állásinterjúnál, vagy egyéb kötött szituációban, ahol fel lehet rá készülni, rendben van, de hangulatoldóként, vagy ahhoz, hogy bárki közelebb érezze magát hozzám, nálam nem működik. Mint ahogy a "mi újság"-gal sem tudok mindig mit kezdeni. Ha nincs semmi újságom, amit az adott illetővel valóban megosztanék, akkor nem szívesen beszélek csak azért, hogy halljam a saját hangom. Meg is kaptam már, hogy a "minden oké" típusú válasszal nem lehet sok mindent kezdeni, de ez van, nem mindig sikerül kitalálnom valamit, ami finoman továbbgördíti a beszélgetést. Én egyébként általában csak annak teszem fel ezt a kérdést, akinek tényleg érdekel a válasza, vagy rögtön valami specifikusabb kérdést is hozzáfűzök, amire át lehet ugrani. (Kivéve, ha úgy érzem, hogy gyorsasági versenyt kell rendeznem, hogy megússzam a másik fél reflexszerű kérdését, és én legyek nyeregben kivételesen, akkor mehet a sziamiújság levegő nélkül.)

Új társaságban megfigyelő vagyok, amit valaki szinte mindig félreért, illetve nem ért meg. Ilyenkor jön a "jajj, hogy te milyen csöndes vagy, mi a baj?" és a többi. És persze simán lehet, hogy addig tök jól éreztem magam. A baráti társaságomban sem én vagyok a leghangosabb, de természetesen közöttük jóval felszabadultabb vagyok, nem érzem magam kényelmetlenül - másrészt pedig ők ismernek, és nem is várják el, hogy én legyek az, aki odavonszolja őket a karaoke-pulthoz (a példa egyáltalán nem életszerű, nem karaokezunk nyilvánosan).

forrás
Az introvertáltsággal szembeni előítéleteken úgy érzem, nem segítenek az interneten több helyen megtalálható, gyakran introvertáltak által írt "hagyjál békén, ne szólj hozzám, akkor jóban leszünk" típusú listák, tanácsok. Igen, néha erre van szükség, és igen, a csöndet én például kifejezetten tudom élvezni - szeretem, ha valakivel úgy tudok például csendben sétálni vagy ücsörögni, hogy közben nem azon kattog az agyam, hogy "beszélni kéne, mondani kéne valamit, de gáz, mi legyen", hanem tök természetes a szituáció. Viszont ezzel az enyhén passzív-agresszív hozzáállással se maguknak, se a többieknek nem tesznek jót. Én szívesen beszélgetek, és nagyon örülök, amikor olyan embert ismerek meg, aki hozzám tesz valamit, vagy csak jókat tudunk együtt nevetni - viszont ezekben a társas interakciókban általában nem én vagyok az irányító fél, vagy legalábbis nem a legelején. Nem én dominálok, de attól még nem zárkózom el, nem vagyok barátságtalan. Nem kerülöm az embereket, csak elsősorban nem belőlük merítem az energiámat.

Úgy érzem, hogy voltam már közelebb a skála introvertált végpontjához életemben, néhány dologban változtam az elmúlt pár évben, ami talán javamra vált. A "fejlődés" szót szándékosan nem használom, mert arról lehetne vitatkozni, hogy az extrovertáltság-e a végcél, ami felé haladni kéne. Szerintem amúgy nem; már nem ugyanaz az ember lennék, ha eltűnne a kicsit befelé forduló, elemző énem és ezzel együtt egyéb alapvető tulajdonságaim, viszont ha bizonyos változások megkönnyítik az életem, és boldogabbá, magabiztosabbá is tesznek, akkor azon igenis dolgozni kell, nem elvonulni olyan helyre, ahol senki nem lát.